Álmok

Áttörés (Kitekintés-01)

Egy vonaton vagyok és vonulok kocsiról kocsira. Valamiféle nehéz cuccokat cipelek. Találok egy helyet az egyik kocsiban, egy olyanban, ahol az ülőhelyek egy irányba, előre néznek úgy, mint egy osztályteremben. A vagon közepén talált szabad ülésre teszem a csomagjaimat, lefoglalva velük az ülést. Nem bírtam idehozni egyszerre minden cuccomat, indulok vissza a hátrahagyottakért. Egy szűk folyosón haladok. El akarok menni valaki mellett. Nekem jobbra kerülöm, de nem enged, a testével lezárja az utat. Próbálom balra kikerülni, de ott sem hagyja, ismét elém áll. Mellettünk valami pultszerű van, amolyan kocsmai, vagy inkább ruhatári féle. Feldühödök, megragadom, és egy mozdulattal áthajítom az akadályozót a pulton. Kiürül előttem a tér, szabadon megyek tovább. Nem tudom meg meglesz-e a többi csomag. Az álom itt véget ér.

Hazatalálás (Tisztulás-01)

Egy hatalmas lakásban vagyunk, amit meg akarunk venni. Egy nő van velem. A lakás organikus, szecessziós és eklektikus. Nincsenek sarkok. A falak görbék és puhák. Mindenütt buja ornamentika. Az ablakok nagyok. A kilátás akadálytalan, távolba tekintő. Valahol a többedik emeleten vagyunk. Nagyon messzire el lehet látni. A lakás hosszú. A bejárattól indulva haladunk végig rajta. Kinn esni kezd. A helyiség, ahol vagyunk, beázik. A berendezések málladozni kezdenek a csorgó vízben. De így is gyönyörűek. Birtokba akarjuk venni a lakóteret. Körülnézve egyre több hibát fedezünk fel. Az eladó keresésére indulunk. Azt akarjuk tőle, hogy mihamarabb tegye lakhatóvá a lakást. Amit a hibák ellenére megszerettük. Az ingatlan másik végére érünk. Egy csillogó plázába vagy kaszinóba nyílik. Nem amolyan gagyi funkcionalista, hanem nívósabb amerikai kaszinót idéző. Visszanézve a lakásba egy angolpark látványa tárul fel. Mint a barokk színházban, a szobafalak osztják a nyitott egymás utáni ajtókon kitáruló teret. Haladunk tovább. Egy irodába érünk. Meghallgatják panaszainkat. Ugyanabban a lakóparkban vagyunk, mint a lakás. Visszafelé valamiféle liften megyünk, amiben ülések vannak. Hirtelen a lift egy fás, lejtős, zárt, mesterséges síterepszerű részre ér. Ahonnan kisvasútként halad tovább. A park körülöttünk idilli. A miénkhez hasonló lift-vasút pályák hálózzák be. Utazunk vissza a lakásba. Megérkezünk. Végre baszni fogunk, gondolom. De azt hogy sikerült-e, már nem tudom meg. Felébredek.

Felhőtlenség (Jelenlét-01)

Munkából megyek hozzá. Kora délután van. A bejárat valami körfolyosó félére nyílik. Az ajtókeret és a fal között rés van, az ajtót amúgy sem lehetett becsukni. A lakás folyosószerűen hosszú. Az ajtóval szemben ablak. Az egyik oldalon mintha több további ajtó nyílna valahová. Az ágy a szoba közepén van. Körbejárható. Ő vékony, kislányos. Teljes valójában kívánatos. Minden porcikájában szexi. Folyamatosan kész a szeretkezésre. Odaadó és készséges. Szó nélkül letelepedünk az ágyra. Kézzel, arccal, szájjal pásztázom végig a testét. Bőre a bőrömhöz ér. Libabőrösek leszünk. Szégyentelenül élvez. Én is. Türelmesen, határtalan természetességgel veszi át ritmusomat. Végtelenbe nyúló az együttlétet az sem zavarja meg, hogy néha benyitnak. Vagy éppen az ajtó körüli résen benéznek. Ő nem reagál. Csak rám koncentrál. Most engem sem zavar a külvilág. Szeretkezünk. További részletekre nem emlékszem, csak változatosságra. Absztrakt élvezet lüktet bennem, mélyen és maradandóan. A tér és időegymásba olvad. Aztán egy vágással már egy járművön vagyok. Mintha egy kisbusz lenne. Én vezetek. De nem vagyok ura a helyzetnek. Mintha pörögne a jármű. Méghozzá a függőleges tengelye körül. Nagy nehezen leszek úrrá rajta. Egyenesbe hozom, utasaimmal, mert nem vagyok egyedül, megússzuk a balesetet. Uralom a járművet. A többiek megelégedésre, megkönnyebbülten vezetek tovább. Ekkor ébredek fel. Szinte kirepülök az ágyból. 

Szárnyalás (Érkezés-01)

Ismét egy szállodában vagyok. Az épület előtt. Körülöttem tömeg. Rendezvény van. A földszinti fogadótér is tömött. Kimegyek a közeli zöld területre. Ott nincs senki. Heves karcsapásokkal felrepülök. A kezdeti erőfeszítés után lazán szállok át tömeg és az épület felett. A hotel mögött elegáns zöldövezeti városrész terül el. Az egyik néptelen utcában leszállok. Visszafelé indulok. Egy kis tér felé megyek, ami a szálloda mögött van. Amikor elhaladok egy konszolidált villa előtt, a kapu mögött meglátok egy fekvő hajléktalant. Feláll és közben csodálattal bámul rám, kezével felém mutat. Látta szárnyalásomat és ereszkedésemet. Szólni akar hozzám, az angyalhoz. De én szám elé emelt mutató ujjal jelzem neki, hogy hallgasson. Visszarogyik a kartonpapírra. Elmegyek mellette. Néz engem. Én is őt nézem, közben már a kis téren, nekimegyek egy lapos sportkocsinak. Egyetlen mozdulattal átvetem magam rajta. Körülöttem mediterrán hangulat. A hotel hátsó ajtajához érek. Bemegyek. Ebből az irányból nem találom a szobámat. Megkérdezek egy fiatal szobaasszonyt. Amikor a szobaszámról érdeklődik, a zsebembe nyúlok a kulcsért, hogy megnézzem. Egy nagy kulcscsomó akad a kezembe. Előveszem. Sok szoba kulcsa sorakozik rajta. Csak az enyém nem. Zavartan motyogok, de a másik zsebemben azt is megtalálom. A nő látszólag nem reagál a kulcsokra. Kéri, hogy kövessem. Mutatja az utat. Néhány lépéssel lemaradva megyek utána. Az egyik fordulóban hozzá hasonló egyenruhás alkalmazottak egy csoportjához, , érünk. Egy gyors mozdulattal hozzájuk lép és, miközben mond nekik valamit, visszanéz rám. Érzem, menekülnöm kell. Az első kijárat felé szaladok. Éppen a főbejáratnál verekszem át magam a sokaságon, ugyanoda jutva ahonnan indultam, amikor megszólal a telefon." A csengésre felébredek, otthon a szobában ahol alszom. Felveszem. Ez nem szálloda.

Parkolás (Bolyongás-01)

Leparkolok egy zegzugos, szűk átjárókkal zsúfolt városban. Egy déli, sikátoros, árkádos helyen vagyok. Olyan, mint a pápa városa. Mindent ellepnek az autók. Egy térről akarok kihajtani, de mindenhol sorompók vannak. Az istennek sem nyíltak fel. Lehet, hogy csak azért maradtak zárva, mert nem akarok fizetni. Nem is tudom. Kiszállok és leeresztem az autót. Felfújható. Gyalog megyek tovább. A hónaljamba dugott autómmal. Olyasféleképpen, mint amikor a strandra vonulok reggel a tengerparton felmálházva. Cipelve a motyót egész napra. Összehajtogatott gumicsónakot, napernyőt, miegymást. Most autót viszek. Ahogy megyünk, mert valaki van velem, de nem rémlik ki, egyre inkább menekülésnek tűnik a dolog. De vajon mi elől menekülünk. Nem tudom. Egyszer csak egy lejtős utcához értünk. Két magas ház között sietünk tovább. Ezek már nem történelmiek, amolyan hatvanas évekbeli lakótelepi négyemeletesek. Az út meredek, de nincs lépcső. Csak egy rézsű van, ami mindenfelé kinyitható ruhaszárítóval van tele. A szárítókon textíliák lengenek. Itt-ott a földön is vannak leterítve. Hirtelen egy derékmagasságú, nagy kiterjedésű akadályba ütközök. Olyan betonkorlát féle. Sem átbújni nem lehet alatta, sem átlépni rajta. Ezért kikerülöm. Közben leteszem az autót, mert csúszós a lejtő és a kezemre is szükség van a haladáshoz. Az elkerülő rézsű kopott, csúszásnyomokkal teli. Csak a lejáró alján, ahol már rendes járda van, veszem észre, hogy elhagytam az autót. Ijedten nézek a társamra és szótlanul, sietve visszakapaszkodok érte. Keresem, de sehol nem találom. Időközben a rézsű felső egyenes végén, a beton akadály mellett megjelenik egy nyeles kézikocsi, olyan, amilyet a gyűjtögetőknél látni, lomtalanításkor. Mellette senkit nem látok. Idegesen túrok bele a rajta felhalmozott lomokba. Ott sem találom a leengedett, összehajtogatott gépkocsimat. Az eltűnt. Ellopták! Huh! Veszteségtudattal, verejtékezve ébredek. Álmom hosszú snitt lehetne valamelyik posztmodern filmben.

Elveszettség (Eltévedés-01)

Többnapos, munkahelyi, családi rendezvény első estéje van. A díszvacsora és az azt követő estély előtt be akarom tenni a csomagomat a szobába. Nem lehet. Megőrzőbe irányítanak a cuccaimmal. Két csomagtároló hely van. Egy központi és egy távolabbi. Az utóbbihoz a városon kell átmenni. Egy parkszerű helyen van, ott ahol a hotel másik része. Az is lehet, hogy az már egy másik hotel, mert egyben nem férünk el. Valami ki akarok venni a csomagomból. Már nem emlékszem mit. Nincs csomagmegőrző jegy. Az első helyen keresem. Beengednek, hogy mutassam meg melyik a csomagom. Nem találom. Lehet, hogy a másik helyen van. Már sötétedik, miközben oda sietek, a nyüzsgő városon át. A rendezvény, ami az első megőrzőhöz van közel, hamarosan kezdődik. Rohannom kell, ha oda akarok érni. Nehezen, de megtalálom a másik megőrzőt. Ott is velem kerestetik az utazótáskámat. Bemegyek csomagokkal zsúfolt helységbe. Kutatok a halmok között. Az enyém itt sincs sehol. Amikor azt mondják, talán mégis a másik helyen van, melegebb éghajlatra küldöm a személyzetet. Zilált futás vissza az első helyre. Az utcán kerülgettem az embereket. Majd megüt a guta, mikor a másik helyi személyzet is azt ajánlja, hogy nézzem meg még egyszer, hátha először nem vettem észre. Most sem találom. Lehet, hogy mégis a másik helyen van? Majd felrobbanok! Most már szinte biztosan lemaradok a buliról. Futva indulok vissza ismét a parkos megőrzőhöz. A reménytelen és vége nincs rohangálás izzadtságában ébredek. A rádióban éppen popzene szól. Idegesít.

Áradás (Keresés-01)

Egy ártéri földúton állok meg autóval. Kiszállok, gyalog megyek fel a gátra. Hosszan elbarangolok folyásirányba. Nézem az áradó folyót. Mikor vissza akarok menni a kocsihoz, látom, hogy az ártér már megtelt vízzel. A középen szigetként kiemelkedő töltésen, amin haladok, át-át csap a víz. Csak lefelé tudok visszamenni az arrafelé még a vízből kiemelkedő gáton. Már három oldalról körülvesz a víz. Valami településre jutok, ahol végre le tudok jönni a vízből már alig kiálló félszigetről a szárazra. Ahová értem inkább város, mint falu. Vissza akarok menni az autómért, de minden utat víz borít. Hiába keresek valakit, aki tud másik, száraz irányt, amely visszavezet, bár sokan vannak, senki nem tud eligazítani. Egy kép dereng bennem. Egy lapályos rész, amelyik tele van ellepett kocsikkal. Néhány már úszik is lefelé az árral. Valahogy gyalogosan hazajutok és elalszom. Másnap, még mindig az álomban, arra ébredek, hogy valaki engem keres. Értesítenek, hogy megtalálták az autómat. Sértetlen, már kivonult belőle a víz. Mehetek érte. A víz fontos eleme életemnek. Érdekes módon még pusztítás közben sem riaszt. Ebben az álomban is inkább magasztos erőnek éreztem, mint végzetes fátumnak.

Bábel (Belátás-01)

Egy nagy telken álló elől-hátul kertes nagy házban vagyok. Az utcán, ahová a kapu nyílik, vágják a gyomot. Nem pázsit van ott, hanem gyom. Amolyan akciószerűen csinálják, nem folyamatosan haladva előre, hanem egyszerre mindenhol. Már csak előttünk magasodik. Én is eldöntöm, hogy belefogok. Megyek hátra a sufniba kaszáért. Az is lehet, hogy sarlót keresek, de mégis valahogy inkább kaszának tűnik. Nem vagyok jó kaszás. Az épület mögött, a hátsó hevenyészett kerítés egy magaslaton van. A mögötte lévő területet letarolták. Amolyan elvadult építési munkaterület lett. A kerítés mögött keletkezett több méter mély bevágásban összefolyik az esővíz. Megérintem az egyik oszlopot. Beledől ebbe a frissen ásott mélységbe. Próbálom visszaállítani. Egyszer csak elindulok kifelé a telekről. A letarolt terepen haladok át. Rövidesen egy vasúti tájra jutok. Minden vizes és sáros, igazi holt vidék. Egy átjáróhoz érek, ahol sínek között, a földön málladozó pozdorjalemezek vannak lerakva, hogy ne érjen térdig sár. Én a beton talpfákon lépdelve kelek át. Az állomást két oldalon megkerülik a sínek. Mindkét oldalon peron van. Az épület túloldalán ugyanolyan átjáró van. Megpróbálok azon visszajutni. Észreveszem, hogy eltévedtem. Mintha munkaidő vége lenne, mindenfelől munkásemberek áramlanak. Sokfelől jönnek, mégis valahogy egy irányba tartanak. Vonatokra nem emlékszem, mintha azok nem járnának erre. Elragad az emberár. Közöttük sodródva bekeveredek a városba. Ez a városrész amolyan falanszterszerű betonsivatag. Nincsenek zöld felületek, sikátorok sincsenek, csak szürke épülettömbök. Közöttük kátyús aszfalttenger, embertömeggel borítva. Nem tudom, miért vagyok itt. Kóvályogva próbálok meg hazajutni. Nem esem pánikba, inkább fásult vagyok. Nem tudom, merre menjek. Még az irányt sem érzem hazafelé. Pedig úgy tűnik, nem vagyok nagyon messze. Szürkület lesz. Félhomály és hideg pára. Egy buszpályaudvar szerű helyre érek, de buszokat nem látok. Egy árkád van előttem. Gyerekek állnak ott. Négyen-öten. Testvéreknek néznek ki. Dideregnek, nagyon elesettnek és árvának tűnnek. Engem bámulnak. Ismeretlenül, mégis hosszasan nézzük egymást. Ekkor ébredek fel. 

Helykeresés (Kibomlás-01)

Biciklivel érkezem meg. Elfáradtam, nem tudok tovább tekerni. A hely, ahol vagyok valamiféle tömegszállás egy nagyvárosban. Egy nagy forgalmú út mellett. Reggel vagy inkább délelőtt van. Benyitok az utcára nyíló ajtón. Nem látok senkit. A szobát, ami tornaterem szerű, ágyak töltik meg. Ágynemű, pokróc és párna van rajtuk. Mind szabadnak tűnnek. Sok egymáshoz tolva áll. Az egyszemélyesek a fal mellett vannak. Elhatározom, hogy itt maradok, lepihenek. Ágyat szeretnék választani. Az ágyat cuccommal akarom lefoglalni. Amint téblábolok, jobb helyet keresve, egyre beljebb haladva, folyamatosan fedezem fel, hogy az ágyak már foglaltak. Közelebbről látom, hogy különböző holmik vannak rajtuk vagy mellettük. A pokróc alatt, a párnán, vagy az ágynak támasztva. A terem végébe érve sem találok szabad helyet. Visszafordulok a bejárat felé. Hátha elhibáztam egyet. De már ott is minden hely foglalt lett. Mintha most, maguktól foglalódtak volna le a helyek, úgy, hogy közben senkit sem láttam. Az idegen személyes tárgyak valahogy megjelentek. Nem találom a helyem. Valahol itt szakadt meg az álom. 

Ártatlanság (Kezdés-01)

Egy virágos réten vagyok. Vagy lankás domboldalon, mintha egy gát nem víz felőli oldala lenne. De mindenképpen egy mező, ami tele van virággal. A fehér virágok dominálnak. De vannak pirosak, sárgák kékek és lilák is. Hanyatt fekszem. Érzem az illatokat. Felettem a határtalan kék ég. Nézem a bárányfelhő nyáj vonulását. Nem takarják el a napot. Nincs érnyék. Belenézek a napba. Nem vakít. Lehunyom a szemem. A fény kellemesen melegíti a szemhéjamat. Kora nyári délután van. Zümmögnek a bogarak. Cikáznak a madarak. Lábamat fűszálak csiklandozzák. Hangyák másznak rajtam. Nincs senki velem. Mégsem vagyok egyedül. Sokáig fekszem így a hátamon. Tarkóm mögött összekulcsolt kezekkel. Fejemben nincs semmi. Átadom magam a természetnek. Magam mellé eresztem a karjaimat. És nagyon lassan elkezdek gurulni a lejtőn. Szabályosan, egyenletesen, végtelenül. Nincs semmilyen akadály. Szemem előtt hol a simogató fű, hol a ragyogó ég. Teljesen elengedem magam. Forgok, mégsem szédülök. Nincs bennem sem félelem, sem szorongás. Kétség nélküli boldogság tölt el. Örülök, hogy vagyok. Ez volt gyerekkorom leggyakrabban visszatérő álma. Legalábbis, azok közül, amelyekre emlékeszem. De a többi, ami csak nyomokban maradt meg, ehhez hasonlóan kellemes élményt jelentett. Akkoriban nem voltak rémálmaim.

Élvezés (Belefogás-01)

Langyos a délután. A redőnyök le vannak eresztve. A szobában félhomály van. Ő a vastag és masszív étkezőasztalra hajol. Most vetkőzött le. Nincs rajta semmi. Kezeit előre nyújtja. Lassan ráfekszik az asztalra. Mellei lágyan terültek el a rusztikus fafelületen. Pinája éppen az aszal lap lekerekített széléhez ér. Érzi a nehézkedéséből adódó hűvös nyomást. Önmaga súlyát. Lábát kicsit szétteszi. A padló kerámiaburkolata hűsíti a talpát. Levetkőzök én is. Gyönyörködöm a látványában. Néztem a hátát. Majd a fenekét. Segge éretten gömbölyű. Ellenállhatatlan. Odamegyek hozzá. Hátulról átkarolom. Minkét kezemmel simogatni kezdtem. Érintésemtől libabőrössé válik. Pásztázom a derekát, hátát, nyakát. Gyengéd masszírozó mozdulatokkal, fel-le haladok. Ránehezedő súlyomtól teste az asztalra lapul. A simogatás ellazítja a testét. Enyhe hullámzásba hozza. Feneke is átveszi a ritmust. Kívánatosan reng. A felcsendülő test-boleró egyre fokozódó ütemet diktál. Mikor kezem a nyakánál jár, ágyékom farához nyomódik. Érzem, ahogy elernyed. Átadja magát a spontán érzékelésnek. Szinte öntudatlan. Lebeg. Tompora nyílásai kitárultak. Mintegy csókolgatva az ütemesen hozzájuk csapódó faszomat. Szeméremajkai halkan csámcsognak. Kezem már nem simogat, hanem markol. Kis csomókba gyúrom a bőrét. Derekától a nyakáig. Oda-vissza, oda-vissza. Benyúlok hónaljaiba. Nem tudok betelni odaadásával. Ujjaim hirtelen, türelmüket vesztve, belekapaszkodnak a csípőjébe. Addig tétlen hímtagom, mohón hatol a kitárulkozott farpofák közé. Enyhén felsikkant, a nem váratlan, de hirtelen benyomulástól. Testeink teljesen egymáshoz simulnak. Kosárba fogom a melleit. Néhány keményebb ütem után a farizom elernyedéssel fogadja a behatolót. Elidőtlenedik a bent-lét. A farizmok mohón ölelnek. Befogadtak. Otthon vagyok. A nyakát rágcsálom. Mutatóujjam enyhén kinyílt szájába nyúl. Buja nyála a tenyeremig csordul. Szenvedéllyel, de mégis gyengéden harapdálja a szájában ki-be mozgó ujjaimat. Tudatvesztetten évezünk. Maradék eszméletünkkel lassítani próbálunk az ütemen. Végtelenné szeretnénk tenni a pillanatot. Amikor érezem, nem odázható tovább kitörés, faszom a türelmetlenül várakozó puncira vált. Lucskos. Óvatosan, ki-be mozogva járom körül a feltárult barlangot. Harangozok. Néma kongatással, moderált ütemben. Meg-megpihenek, de a kezem dolgozik. Érezem teste vonaglását. Szünetet tartok. Mögé térdelek és mohón csókolgatom a bimbózva lélegző nyílásokat. Orrom és nyelvem külön utakon járt. Habzsolom a lüktető feneket és a csácsogó pinát. A kitörésem már nem visszatartható. Szám és nyelvem a csigolyákon végigszántva tér vissza a nyakára. Duzzadtan lüktető faszom diadalittasan nyomul be szeméremajkai közé. Megkezdődik a végső tánc. Eszünket vesztve jutunk fel a csúcsainkra. Áll az idő. Mikor felocsúdunk, elgyámoltalanodott testünk a padlóra alélnak. Még mindig egymásba vagyunk gabalyodva. Bénultan szendergünk egy kicsit. Nem sokáig, mert a padló hidegsége visszarángat a valóságba. Hűvös van a tétlen meztelenséghez. Sietség nélkül öltözünk fel. Leülünk egymás mellé a kanapéra. Egymáshoz érve, még mindig bódulattól komótosan pihegünk. Szótlanul nézünk magunk elé. Az álom itt ér véget. Bevallom, ilyen álmom soha nem volt. De belefogásnak, nagyon jó.