Szövegek

Jó munka (Kitekintés-12)

A magam életében mindenképpen meg akarom találni a munka új helyét. Meg kell alkotnom magamnak a jó munkát. Ehhez át kell értelmezni a mai fogalmakat. Nincs olyan jövedelmem, ami az én személyes közreműködésem nélkül keletkezne. Nincs elég olyan jövedelemtermelő tőkém, tulajdonom, pénzem, ami dolgozna helyettem. Létező világomban a fizetett munka nem kiiktatható az életemből. Jövedelem szükséges, hogy megvegyem az olyan dolgokat, amit én magam nem tudok előállítani, amire közvetlenül nem tudom elcserélni munkaerőmet, munkaidőmet. Lehetséges tevékenységem az önkéntes munka, ez egyfajta ellenszolgáltatás nélkül juttatott ajándék más személynek vagy közösségnek. Ezt hívták régebben társadalmi munkának. Ilyet én is kaphatok másoktól, de ezzel egyelőre számolni nem tudok. Alapvető, létező, napi tevékenység a házimunka. Ezt közvetlenül napi, elemi szükségleteim kielégítése céljából végzem. És van egy aktivitás kupac, amit tanulásnak, vagy tanulmányi munkának lehet nevezni. Ez a többi munkafajtához, általában az élethez szükséges képességeim fejlesztését célozza. A munka egy külön egészségmegőrző dimenziójának tekinthető az is, hogy a munka fizikai erőfeszítéssel járjon. Ez a jelleg bármelyik tevékenységformához kapcsolható. A munkán kívül vannak a nem munka tevékenységek. Amit a megélhetéshez szükséges, kényszerű, munkatevékenységek mellett, szabadidős tevékenységnek neveznek. Ide tartozik a szórakozás is. El lehet különíteni a biológiai, fiziológiai tevékenységeket is. Ezek minden munkától szabad, abba be nem sorolható aktivitást jelentenek, mint alvás, evés, tisztálkodás, gyógyulás. Alapvető célom, nem elkülöníteni az időfajtákat, például a munkaidőt a szabadidőtől. De ez nem a szabadidő munkába vonása, és nem is megélhetésért végzet munka kiküszöbölése. Tudom, hogy ezt a megközelítést sokan vitatják De számomra egyértelműen a holisztikus, nem részekre szabdalt létezés a kívánatos. Olyan, amiben az jó élet a jó munkában is megvalósul, nem csak a szórakozásnak szánt szabadidőben. Ahol folyamatos a jelenlét. Az, hogy lehetnek olyan tevékenységek, amelyek alapja a külvilágból érkező hatások okozta kényszer, nem változtat hozzáállásomon. Ha a kényszer elkerülhetetlen, meg kell tanulni szeretni az általa okozott tevékenységet. Vagy ha mód van rá, mással kell elvégeztetni, akinek nem kényszer. Lehet, hogy másnak éppen ez nem lehet élvezet. Ez a megosztási lehetőség a társadalmi létezés egyik előnye. Minden olyan tevékenység, amit az ember elvégezni képes, minden munka is, lehet az egyén számára kedves, kívánatos. A viszonyulás ugyanis nem objektív, nem is képesség kérdése, hanem szubjektív viszonyulás függvénye. A munkához való hozzáállás szellemi viszony. Ez nem jelenti azt, hogy a külső kényszerek szerepe elhanyagolható. A munka kapcsán a szabadság éppen abban nyilvánul meg, hogy az egyén saját döntése alapján, nem a puszta külső kényszerek hatása miatt dolgozik. A munkaformák és az azoktól szabadidő eltöltés arányai, módja megválaszthatók. Így teremtik meg a szabadság külső feltételeit. Az egyén elképzelése a fizikai és szellemi létezésének módjáról határozzák meg a belső szabadságfeltételeket. A társadalom egy játéktér, ahol az egyéni létezésmódok összehangolása folyik, mint politika. Ahol az egyének igénybe vehetik más egyének felesleges materiális és szellemi kapacitásait. A szeretet az egyik formája az ilyen egyoldalúan felkínált energiának. Az örömszerző baszás és részben az élvezhető munka is, kölcsönösségen alapuló személyközi energiakapcsolat. A sport, különösen az úgynevezett élsport, jó példa a szerintem felesleges, póttevékenységre. Ha a sport, mint fizikai aktivitás, kiváltható bármilyen munkával, én azt részesítem előnyben. A fizikai munkától, helyváltoztatástól akarok testileg harmonikus, kimunkált lenni. Izmaimnak úgy kell fejlődniük, hogy biztosítsák a jól létemhez szükséges állóképességemet. Ez esztétikai kérdés is, mert létezik a funkcionalitás szépsége. Kevesebb ülőmunka, csak ha nélkülözhetetlen autózás, mozgólépcső, lift. Én nem akarok gépeken futni, vasakat emelgetni és miegyebet csinálni. Ha lehet gyalog vagy kerékpárral közlekedek. Dolgozok, a háztartásban, a ház körül, a kertben. Semmi sport. Nem testedzés, hanem normális test használat. Sport csak akkor, ha játék. A játék, ha nem nyeremény a célja, akár egyéni akár közösségi tevékenységként fontos. A szellem játékos.

Jó baszás (Kitekintés-11)

A jó baszás, amiről itt szó van, nem egyszerűen szexuális kapcsolat, hanem nő és férfi totális, testi-lelkiegyüttléte. Időszak, amikor ketten együtt mit alkotnak. A dolog nem csak a felek saját kielégüléséről, hanem a kölcsönös adni akarásról, és valami új, a közös mi, létrehozásáról szól. A lelki és testi adás és kapás egyensúlya alapfeltétel. A baszás itt egyszerre a szerelem lehetetlenségének elfogadása és lehetőségének elősegítése. A baszásnak nem feltétele az intimitás, hanem ellenkezőleg a baszás eszköz az intimitás megteremtésére Tudjuk, hogy a baszásnak a mindennapokban több funkciója van. Az elkerülhetetlen stressz oldására, párok összetartására, és nem mellékesen szaporodásra egyaránt való. Lehet státusz szimbólum, elfogadás, befogadás iránti vágy, domináns pozícióba keresés és szórakozás is. Mint önreprodukálás mód nagyon hamar lesz technológia áldozata, de megmarad, mint klasszikus lehetőség. A stressz oldó és együttélés támogatás területén az igény, ha lehet, erősödik. A társas funkció független, a mai erkölcs által elválaszthatatlanul ide kötött, házasság intézményétől. Aki belegondol, beláthatja, hogy a házasság ma is legalább annyira gazdasági intézmény, mint amennyire a nemek közös, fajfenntartási kerete, ami több stresszt okoz, mint old. A baszásnak már ma sem az utódnemzés az elsősleges célja, és egyáltalán nem nélkülözhetetlen a gyerekneveléshez. A nemiség megélése és testközösségi funkciói mellett, egyéni életminőségi, mentális és testi egészség fenntartó. A kultúra uralmának igénye ösztöneink felett széleskörűen elfogadott társadalmi paradigma. Ezen uralom formája, keretei a körülmények befolyása alatt állnak. A nemi élet tartalma változik. A nemek közti figyelem, az odafordulás, a vonzódás, a kötődés olyan szociális motívumok, amelyek megélése fontos a jóléthez. Igen a jóléthez. Mert minden ellenkező állítás ellenére, az élet célja nem a szenvedés, hanem a jól, egészként létezés. Aminek alapvető kellékei a jó baszás és a jó munka. A női és férfi agy különbsége a körülmények terméke. Az oldalbordaság is egy körülmény. Az eltérések, itt ne a biológiaiakra gondoljunk, azonban meg is szüntethetők. Persze az alapvető, hogy ezt akarjuk-e, vagy a kaotikus változatlanságot. A szülés maga, például, egyszerre lehet jog és teher. De amikor az utódok létrehozása lehetséges szülés nélkül, lehet-e kötelezettség? A nem biológiai, természeti adottságok, például az identitás, beleértve a nemit is, társadalmi meghatározottságúak. Így a nemek egyenjogúsága nem biológiai ügy. Az ember nemekre szakítottságának társadalmi szintű megszűntetése sem az. Csak akkor beszélhetünk az ember társadalmi egyenjogúságról, ha a biológiai nem, a jól létezés lehetősége szempontjából, invariáns. Az egyenlő jogok azonban nem szüntetik meg az utódlétrehozásban meglévő természetes sajátosságokat, de még a pina és a fasz élvezési módjának különbözőségét sem. De lombikban fogant és kifejlődött, tápszerrel táplált gyermek szempontjából nem lesz különböző az anyai és apai szerep. Az ilyen újszülött másképpen lesz majd nő vagy férfi. Sok öröknek hitt, nemi sajátosság válik lényegtelenné, a küszöbön álló mesterséges születés lehetőségével. Olyan kérdések vetődnek fel, amelyek megválaszolásához alapvető szemléletváltásra van, lesz szükség. A vallási és kulturális tabuk csak ideig-óráig leplezik a problémát. Jó példa az abortusz helyzete. Az abortusz léte annak tudomásulvételét kell, hogy jelentse, hogy a fogamzás az egyén döntési hatáskörébe került. Nem kell Istenre bíznunk. A szaunában a kabin melege nem gátolja, hanem erősíti a jéghideg víz élvezetét. A kettő együtt egész. De a hangsúly kinél-kinél máshol van. Én hol a forróságot, hol a hideget kedvelem jobban. De ezek az élvezetek összetartoznak, feltételezik egymást. A baszás, és általában a kölcsönös szexualitás pozitív energiaáramlással jár. A szellemi kapcsolat is. Energiaközlés a nem testiség alapú szeretet is. Nem csak plátói szerelem van, annál sokkal gyakoribb a plátói, elképzelt, virtuális baszás, mint szex fantázia. Azoknál, akinek megadatik a szerelem, annak integráns része lesz a baszás. De nem minden baszáshoz kell szerelem. A testnek önálló élete van, amiben az ész nem mindig vesz részt, legfeljebb utólag értékel. Az ember tudatos lény, de tudjuk, hogy az ész nem mindig uralkodik. Az elfogadott szabályok társadalmi állapot függőek, nem biológia által determináltak, de a biológiai adottság nyilvánvaló korlát is. A lehetőségek függenek a partnerek nemétől is. Az életemben ritkán, nagyon kivételes pillanatokban éreztem, hogy jót baszok. Nem tudom, hogyan kell, de azt igen ha sikerült. Ez nem csökkenti igényemet, és igyekezetemet hogy megtudjam. A ritkaság nem azt erősíti bennem, hogy jót baszni igazából nem is lehet, hanem azt, hogy baszni művészet. A jó baszásért érdemes, kell küzdeni. Az, hogy a baszáshoz nekem nő kell, evidencia. Azokat a nőket keresem, akinek férfi kell. Aki, esetemben én lennék. Számomra a nő külső szükséglet, amit meg kell találni, vagy meg kell alkotni. A nő hiánya kapcsán lehet panaszkodni a világra, mint akadályra. Az lehet mentség. De férfihiányra bennem, nincs mentség, nincs másra hárítható felelősség, ha én nem tudom megteremteni magamat, mint férfit. Azt mondják, a nők számára a felhőtlen baszáshoz szükség van a tudatos agyuk kikapcsolására. És a csikló a nők övön aluli agya, a jó baszásnál annak kell átvennie a vezérlést. Azt is mondják, a nőknél a baszás és a harag kizárják egymást. Ez lehetséges, de a nőiség és férfiség konvergenciája, mindkét jelleg megtartásával, nem szegényedés, hanem éppen ellenkezőleg, az egyén létezésének gazdagodása. A jó baszás, maga a jó élet, jin és a jang egységként a jelen totalitása. Tánc a múlt és a jövő, a külső és belső végetlen határán. Hallod már a zenét, amire táncolhatsz?

Trendek (Kitekintés-08)

A népesség öregedéséről, és ennek nyomán az aktív/eltartott arány csökkenéséről, mint az utóbbi idők trendjeiről szólni kell. A bérmunka lehetőségek zsugorodása, és a gazdasági növekedés nehézsége ugyanazokra az alapvető okokra vezethetők vissza, az emberek megváltozott, nem megfelelő életmódjára és értékrendjére. A probléma adott, de a tudományos, technikai, technológiai fejlődés gyorsulása lehetőséget teremt a megoldásra. Az egészség fogalmán keresztül jól megragadható a probléma lényege. Mit nevezünk egészségnek? Azt, amikor az egyén teste, lelke nem akadályozza őt a tudatos létében. Ez a meghatározás feltételezi a létezés tudatosságát, rendjét. De valóban létezik-e ez a tudatosság? Az ember biológiai és társadalmi léte során folyamatos kölcsönhatásban van a környezetével. Ez a kölcsönhatás a születéssel kezdődik, és a halállal végződik. A köztes időben, anyagi értelemben, a környezetünkből élünk, majd elenyészve újra feloldódunk benne. Ezen anyagmetamorfózis során olyan változásokat is előidézünk, amelyek saját anyagi létünktől, önfenntartásunktól függetlenednek. Ilyenek az utódaink és a munkával létrehozott alkotásaink. Emberi létünkben egyre jobban függünk a társadalomtól, mások munkájától, de közvetlen létfenntartás is a napi gyakorlatunk része marad. Az önfenntartás szerepe alapvető és megkerülhetetlen. A társadalomban élő ember gyerekkorában, betegségében és öregkorában szorul külső támogatásra. Alapesetben az önfenntartás mindenkinek elidegeníthetetlen feladata. A teljes életidőben, mint vizsgált térben, kell elhelyezni az egészség fogalmat és újraértelmezni az életmód és az ahhoz kapcsolódó értékrend tartalmát. A klasszikus társadalmak értéklépcsője alján a testi, fizikai munka, a tetején a szellemi, többnyire uralmi, vallási jellegű vezető tevékenység állt. Az alantas munkától szabadulás vágya a legkülönbözőbb ideológiákat egyaránt jellemzi. Ez még azokra is igaz, akik kultusszá tették, sarló és kalapács formájában, címerbe emelték a fizikai munkát. A harmonikus testi munkavégzés az egészség egyik elengedhetetlen feltétele. A társadalom mégis olyan pótszereket kreál helyette, mint a sport. Korunk parasztja, a táplálékállatokat, genetikailag termelési igényeinkhez igazítva, zárt helyen, gépek igénybevételével tenyészti. Aztán autóval elmegy a fitneszterembe, futópadon futni. Pedig a testünk arra alakult ki, hogy becserkésszük és elkapjuk, amit meg akarunk enni. Nem az a megoldás, ha visszamásszunk a fára. De az biztos, hogy másképpen kell élnünk. Az egészségünkhöz, úgy is, mint a részeink harmóniájához, egyaránt kell testi és szellemi aktivitás. Csak egészségünk romlása miatt szorulhatunk másokra. Attól, hogy valaki, piaci értelemben, nem aktív, vagyis nem végez pénzkereső munkát, még nem szükségszerűen eltartott. De bizonyos nézetből, ma már minden egyén, élete minden pillanatában, egyszerre aktív és eltartott. Hiszen társadalomban élünk. Az aktívság egyik tartalmi határértéke egy olyan egyén, aki minden tevékenységét a piacon értékesíti és minden szükségletét a piacról elégíti ki. Az eltartottság másik határértéke egy olyan egyén, aki saját magán kívülre irányulóan semmilyen tevékenységet nem vége, a piacon semmit nem értékesít. Önellátó, önfenntartó csak az lehet, aki a piac igénybevétele nélkül is megél. Többségünk azért lesz aktív, mert nem tud önellátó lenni. Vagyis szüksége van olyan javakra, amit maga, és nem piaci szűkebb környezete nem tud előállítani. Az öngondoskodás a szabadság, és a biztonság természetes alapja. Alapvető cél a létfeltételeink biztosítása a születésünktől a halálunkig. Ehhez szükség van képességeink és igényeink, valamint az azok összevetésével meghatározott külső források és azok saját eszközökkel történő ellentételezésének életidőbeli tervezésére és követésére. Későbbi szolgáltatásigényt korábban nyújtott szolgáltatással lehet megalapozni. Nem a pénz, tőke és egyéb vagyonhalmozás a jó megoldás. Életünk egyszerűsítésére van szükségünk, ahogy semmivel születünk, életünk végén mindent elengedve távozhassunk. Ennek egyik lehetősége az önellátó képességünk fokozása, oly módon, hogy saját szükségleteinket, összességében saját magunk biztosítsuk. Az egyszerűsítés másik fontos jellemzője a saját, önellátó képességünk feletti igényeink korlátozása. Az élet egyszerűsítés gyakorlati tartalma, egész életünket tekintve, saját előállító képesség felett csak olyan szellemi igényekeink legyenek amelyek, nem terhelik a környezetünket. Életünk ettől lehet egyszerre szabad és fenntartható.

Poggyász (Kitekintés-07)

A jövő egy olyan még lakatlan sziget, ahová folyamatosan tartunk mindannyian. Közben reménykedünk, hogy nem egyedül kötünk majd ki rajta. A szokásos kérdés mellett, hogy mit vinnénk magunkra magányunk szigetére, eszembe jutott egy kiegészítő kérdés, milyen nőt vinnék magammal egy lakatlan szigetre, ha tudnám, hogy a további életemet csak vele kettesben kell leélnem. Az eredeti kérdés lényege: mi az, amire tényleg szükségünk van az élethez? A kiegészítő kérdés ugyanebben a szellemben: ki az társ, esetemben nő, akire szükségünk van az élethez? Annak is van esélye, hogy senkit. Vannak pillanatok, amikor egy cseppet sem hiányoznak az emberek, beleértve a nőket. Azért, ha jobban belegondolok, bár vannak bennem női vonások, hiányzik belőlem sok olyan alapvető női princípium, ami nélkül nem lehet teljes az élet. Az a tapasztalatom, hogy sok nőben, akivel dolgom volt életemben, nem találtam a hiányzó sajátosságokat, azt a lehetőséget is felveti, hogy álmokat kergetek csupán. De az is tény, hogy ha csak pillanatokra is, de már éreztem azt az egészséget, amit nő és férfi együtt alkothat. A felderengő teljesség lehetősége reményt adó. Ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, a legfőbb érv a magányos szigetlakás ellen, mégis a baszás lehetőségének elvesztése. Mert a mindennapi baszás ugyan nem maga a teljesség, de gyakorlása nélkül lényegesen kisebb az esély rá. Még az is lehet, hogy lehetetlen. Amikor hím soviniszta gyanús leszek magamnak, elképzelem a nőt, aki éppen szintén férfit választ az ő lakatlan szigetére, és máris oszlik az önvád, mert tudom, hogy neki sincsen egyszerűbb dolga, mint nekem. Ebben a gondunkban is egyenlők vagyunk. Végül is Őt, ha jön, elvihetem magammal.

Jövő (Kitekintés-03)

Akármilyen hihetetlen, nem kell sok dolog egy ember életéhez. A saját egészséges lelkén és testén kívül emberi kapcsolatokra, egyenlőségre, jólétre és fenntarthatóságra van szüksége. Ehhez az embereket szolgáló, nem rajtuk uralkodó gazdaság kell. Az eredetileg a térbeli és időbeli munkacserét szolgáló árutermelés rátelepedett a gazdaságra. Önálló életre kelt, mint kincsképzés. Az áruvá elidegenedett munka tulajdonná alakult. Ebben a formájában már nem összeköti, hanem elválasztja az embereket. Az igény kielégítéstől részben biztonsági okból felhalmozott vagyon teher a természetnek. Öncélú bővülési spirált hozott létre. Tévelygésében eszközre lel a pénzben. Fejlemény, hogy a technika mai szintjén a társadalom már képes létrehozni a szerény jólétéhez szükséges dolgokat. Az egyenlőtlenséget generáló elosztás, szegénység formájában, társadalmi feszültséget hoz létre. A kincsképzés kizsákmányolja a természetet, a biztonságra törekvésből kisajátított vagyon akadályozza az általános jólétet, sőt társadalmi konfliktus is generál és szennyezi a környezet. Így lesz a biztonság vágyból a bizonytalanság forrása. A társadalmi létezés szinterei az egyének létért folytatott küzdelmének kezelésére szolgálnak. Harc helyett együttműködési lehetőséget biztosítanak, az egyéni hasznok összegét meghaladó közös haszonnal. A közjólét ígéretével. Az igényeket összehangoló piacot az anyagiból a virtuális világba kell átterelni, így szüntethető meg a mai piaci mechanizmus konkrét természeti és társadalmi értékeket érintő pazarlása. Csak olyan dolog fizikai előállítására kerülhet sor, mire van ismert a felhasználó által megtestesített, reális igény. Olyan ez, mint mikor egy ruhát, hordás célját felmérve, és értékelve ránk szabnak, úgy, hogy még az elkészítés előtt tisztázódik a fizetés módja is. A személyre szabást és ezzel a tárgyak egyediségét a profitvágy kiváltotta tömegtermelés a szüntette meg, nem az egyediség igény hiánya. A tárgyak személyessége, a technológiai fejlődésnek köszönhetően, újra lehetséges. Használható funkcióit megtartva, virtuálissá tehető a pénz és hitel is. Lehetséges, hogy az előállítás csak valódi, finanszírozható igény esetén történjen meg. Az igényelt dolgok létrehozásához, szükséges munka a rendelkezésre álló munkakínálatból áll össze, a munkavégzők integrált prioritásai szerint. A munka felhasználásában nem a profit központú elvont hatékonyság, hanem a munkavégzők, mint cselekvők és a társadalom, mint igényforrás szempontjai érvényesülnek. Az érintetteknek és közösségeiknek megfelelő munkavégzés történik. Olyan, ami nem zavarja a létezést. Ez a szempontrendszer kerül összehangolásra természettel folytatott anyagcserével. Mindezek a tervezési, harmonizációs és termelésirányítási tevékenységek ma már technológiával jól támogathatók. Az irány elég jól látszik. Ahelyett, hogy egyre kevesebb ember dolgozik egyre többet, a többieket pedig szociális hulladéknak tekintik, igazságosan kell elosztani nem csak a javakat, hanem a meglévő feladatokat is. Újra kell értelmezni a munkát, mint egyenlő jogot. Szükség van a tőke szerepének és a tulajdon fogalmának újragondolására is. Az ember tulajdon nélkül születik és tulajdonra nincs szüksége a halál után sem. Ha van is valami miután meghalunk, ahhoz nem kellenek anyagi dolgok. Azok az elméletek, amelyek szerint a munka inkább emberek közötti viszony, mint gazdasági cselekmény, igazolódni látszanak. A munka eredeti alap motivációja a megélhetési kényszer. Ugyanakkor a klasszikus társadalmakban csak az alsóbb osztályok dolgoztak és a felsőbbek csak vannak. Az alul lévőknek a munkavégzés, ha élni akartak, alternatíva nélküli kötelezettség volt és az ma is. Magától értetődő, hogy az életszükségleti dolgokat a társadalomnak elő kell állítania. De az, hogy pontosan melyek ezek a dolgok, az koronként változik. A természetben élő állatok többnyire nem készleteznek. Csak a közvetlen napi megélhetésüket biztosítják. Az oroszlán nem tud fél gazellát elejteni, akkor sem, ha az aktuálisan elég lenne neki. A maradékot sem teszi a hűtőszekrénybe. És nem is öl meg egy másodikat, ha az elsővel jóllakott. Persze azért vannak olyan állatok is, amelyek készleteznek és szeszélyből ölnek. Az ember, már nem csak a mának él, tudatosan halmoz fel a jövőre. De hol van a határa ennek a felhalmozásnak? Képes-e a természet kielégíteni ezt a biztonság igényt? Ha igen, milyen szinten? Az egyén, a kis csoport, a család, a nemzetek, vagy az egész emberiség szintjén? Van-e a biztonságot adó vagyonok felhalmozásának határa? Mi a tényleges korlát? A vagyonok önálló társadalmi, gazdasági tényezőkké váltak, önműködésre képes tőkévé lettek, és versenyeznek a munkával a jövedelmekért. Mi az ésszerű megosztás a lehetőségek biztosításában? Az emberi alkotóképesség szülte technika fejlődésével a közvetlen létszükségletek a megnövekedett népességszám mellett is kielégíthetőek. És maga a népességszám is kontrollálhatóvá vált. Ez szükségtelenné teszi a közvetlen ember-ember közötti, korábban indokolt, létért folytatott küzdelmet, és lehetővé teszi az együttműködést. Az emberközi küzdelem ténye nehezíti az elidegenedett, keveseket szolgáló tőke kiszorítását a gazdaságból. De a mór már megtette kötelességét, mehet. Az elosztás a munka javára megváltoztatható. Az emberi tevékenység eredményeinek egy része szellemi termék, ami közvetlenül nem terheli az anyagi világot, hiszen egy új, virtuális, dimenzióban létezik. Az anyagi világban való létezésnek nem megkerülhető feltétele a munka, de annak megélhetéshez szükséges ideje csökkent. Ha a tulajdon szerep gyengül, a tulajdon súlya is csökkenthető. Így gyengül egyenlőség gátló jellege is. Azok, akik munka nélkül, pusztán tulajdonukból éltek, nem fogják szeretni az új rendet. De rájuk is vár a szolid társadalmi jólét, mint lehetőség. Az új szerepbe illeszkedésük jóval kevesebb megrázkódtatással, békésebben kezelhető, mint a korábbi korok forradalmaiban. Semmiképpen nem fenyegeti őket fizikai megsemmisülés. A tőke szűkösségből és bizonyos körülmények melletti pozitív szerepéből adódó előnyös funkciói eltűnőben vannak. Ugyanakkor előnytelen jellemzői l felerősödtek. Ennek megfelelő megoldásokra van szükség. A tőkéből ma már felesleg van. Ugyanakkor nincs elég fizetőképes kereslet, hogy hasznosulhasson. Ezért nyomul, ma már kényszerként is, a pénz, mint hitel. Az adóságból élés korlátai már jól láthatóak. A tőke közvetítő szerepét az információ technológia eliminálja. Nincs rá a továbbiakban szükség, az igény és termelés egyensúly megteremthető nélküle a virtuális térben. Már csak a változtatás módja a kérdés. Senki nem fog fizetni, és így profitot teremteni a közvetítőnek, olyan javakért, amelyek szabadon és közvetlenül hozzáférhetőek. A helyre tett tulajdon, tőke, profit világában a működőképességéhez folyamatos társadalmi innovációra van szükség olyanra, ami kezeli a technika, technológia lezajló változásait. A létért folytatott küzdelem, mint alapmechanizmus helyett ki kell alakítani és működtetni kell az egyéni igények világtársadalmi szintű konszolidációjának modelljét, mechanizmusait. Ennek feltétele, hogy a társadalom tagjai, az egyének, megértsék, hogy a létezés motorja nem a profitmaximalizálás, hanem mindenkire kiterjedő, folyton fejlődő és a természettel összhangot tartó, létminimum biztosítás, mint a jólét alapja. A jólét, olyan életmód, ahol az anyagi lét az egyenlőség terepe, és mellette lehetőség van differenciáló különbözőségre és kiteljesedést nyújtó egyediség megvalósítására a dimenzióban. Olyan világ kell, ahol az alkotás, teremtés mindkét léttérben, bár különböző jelleggel, de alapvető lehetőség, Az anyagi világban a természet, adott keret. A szellemi dimenziókban nincs határ. Még a csillagos ég sem az.

Igényegyensúly (Tisztulás-07)

A nyereségvágyból nyújtott hitel még jobban elidegeníti a fogyasztást a termeléstől. Kiiktatja az egyensúly, a természetes harmónia lehetőségét. Láthatatlanná teszi a takaró hosszát. Nem lehet tudni nyújtózáskor, valójában meddig is ér. Vissza kell térni a szükségletek közvetlen kielégítéséhez. A fejlett technológia segíthet helyettesíteni a kamattal terhelt pénzt, mint egyetlen közvetítőt. Az technológia már ma is kulcsszerepet játszik a pénz helyettesítésében, teremtésében is. Ebben a szerepében maga is veszélyforrás. Az információs társadalomban, ahol jelen van az Internet, a pénztőke szerepe megváltozott. Az anyagi létbiztonság fogalmának újraértelmezése szükséges. A világ jelen körülményei között a piac egyszerre van tele természetes és generált komplex javak iránti igényekkel. Nem csak anyagiakkal. A baszás igénye, kereslet-kínálata jó példa az efféle, nem anyagi javakra. A szexet nem lehet felhalmozni, ha csak a kuplerájokat nem tekintjük egyfajta felhalmozott szex lehetőség raktáraknak. A baszás két fél közvetítés nélküli interakciója. Nehezen értelmezhető másképpen. A kereslet-kínálat, ember-ember közvetlen és materiális találkozása. A kéj sem tartósítható és raktározható. A művelés lehetőségének folyamatos dinamikus egyensúlya kell, a szexuális frusztráció nélküli élethez. A felhalmozás nélküli közvetlen igényre termelésnek nagyon jó analógiája a társadalom szexuális élete. A házasság egyik vonatkozása a szexualitás legális lehetőségének folyamatos biztosítása. Egy elfogadott mód a baszás-lehetőség raktározására. Az ösztön vezérelte szexuális vágy valós idejű. Abban nincs raktárra termelés. A keresletnek azonnal kell a kínálat, hogy kielégülhessen. Ez egyfajta just in time működés. A módszer, hogy nem termelünk raktárra általánosítható, mint a környezetet legkevésbé terhelő megoldás. Azt és annyit termelünk, ami azonnal elfogy. Azért, mert éppen annyira van igény. Megfelelő módszerekkel, közművekkel a legbonyolultabb hosszú távú igények is valós idejűvé tehetők. A valódi igényvezérelt termelési móddal a termelés és a munka kevésbé idegenedik el. Csak azt és annyit vonunk ki a természetből, amennyire szükség van, és ami vissza is kerül bele. Kérdés, hogy a mindennapi baszás, mint klasszikusan szabad kínálók és igénylők piaca létrehozható-e? Mi is a tárgya ennek a piacnak? A kölcsönös kielégülés, egy nem materiális dolog, egy emberi érzés. Vissza kell adni a szexualitás természetességét, örömforrás voltát, hogy az emberi együttélés kovásza és ne akadálya legyen. A rendszeres szexuális aktivitás, mint az evéshez hasonló alapvető szükséglet a boldogság alapvető feltétele, forrása. A hiedelmek nyomorította rögvalóságban, a nő-férfi kapcsolatokra fordított idő jó része felesleges áltevékenységgel telik el, ami előkészíti a szexet, mint az együttlét valódi nő-férfi nemektől függő specifikumát. Minden szexen kívüli esetben ez a kapcsolat is ember-ember közötti kapcsolatnak minősíthető. A szexre irányuló speciális melléktevékenység hasonlatos a gazdaság marketing fogalommal összefoglalható cselekményeihez. Ami, a maga módján, tudatosult igényeket kezelő társadalomban, felesleges eszköze a szükséglet és a termelés összehangolásának, manipulálásának. Legyen a baszás természetes napi tevékenységi forma. Legyen a gazdaság, közvetlenül a szükségletek vezérelte mindennapi tevékenység. Legyen a technológia mindkét utóbbi eszköze. A profit alapú igénytermelésen alapuló gazdaság jó analógiája a kupleráj és a házasság, mint profit alapú szex igény kielégítő eszköze. Bár nyilvánvaló, hogy az utóbbinak nem ez az egyetlen funkciója. Ha van lehetőség és tér a természetes szexre, nincs szükség kurvákra. Sem női, sem férfi alakban. Ha az igény közvetlenül képes megtalálni az azt kielégítő munkát, nem kell sem tőke, sem profit, sem marketing, mint közvetítő. Ez az éppen időben, 'just in time' élet. Én magam igyekszem csak azt használni, ami van. És próbálom csak azt létrehozni, amit valaki használni fog majd. Ha egy virtuális piacon közvetlenül jelennek meg a szükségletek, és a munka kínálat, már csak közvetlenül össze kell hangolni őket. Ez ma már nem csak a pénz közvetítésével lehetséges.

Ige (Tisztulás-02)

Csodálom a zenét. A legelvontabb önkifejezés, ami nem a nyelvre alapoz. Nem használ fogalmakat mankónak. Tisztán a lélek rezdüléseire alapoz. A víz mellett a zene az, ami bármikor meg tud érinteni. Kiirthatatlan igény van bennem a világ és magam megértésére és kifejezésére. Tisztázni akarom, mi hajt alkotásra. És voltaképpen, mi is az alkotás. Az üres, erőtlen semmiből nem lehet teremteni. Még istent sem. Az alkotás valami teljes, befejezett egészre törekvés. A közeg lehet írás vagy éppen festés. Dereng bennem valahol, az önálló életre bocsátandó mű. Így az alkotás a már meglévő elemek elidegenítése. Egy szöveg, valamilyen nyelv alkatrészeinek rendezésével hozható létre. Motoszkál bennem, hogy egy új írás elemei lehetnek szavaknál nagyobb alkotórészek is. Szófordulatok, mondatelemek, mondatok, szövegrészek, sőt egész szövegek. Az új lényeg ilyenkor maga az új konstrukció. Néha ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy használjam más szövegeit. Ez legkevésbé sem plágium. Inkább egyféle alázat a használt szövegekkel szemben. Annak felismerése, hogy a szöveg már igévé vált bennem. Hogy úgy jó, ahogy van. Miért ne lehetne ismételhető, ha általam újjászületik, vagy éppenséggel átlényegül. Hasonló késztetésem van festésnél is, ami arra kényszerít, hogy újrafessek egy már létező alkotást. Ez nem egyszerű lemásolás. Inkább újra, továbbgondolás. Ahogy a szóvirágokat a magam akcentusával, úgy a színvarázst a saját ujjaimmal akarom magamévá tenni. Nem csak olvasni, vagy nézni. Tárgyi alkotás esetén fokozottabban érzem, hogy nem szükséges a semmiből teremteni, csak újra kell csoportosítani a már létező részleteket. Ez a fajta manipuláció a mai technológiával, mind a képeknél, mind a szövegeknél egyre könnyebb. Maga a festés, a részek közötti tér kiszínezése, vagy ha tetszik az újrakomponálása, számomra olajban, akrilban, zsírkrétában érdekes. A keretként felhordott fragmentumok a meghatározóak, köztes terük magától telik meg. Az újrahasznosításnál annak eldöntése, hogy születik-e új értelmezés, vagy egyszerűen csak befejeződik a befogadás, számomra nem fontos. Hogy melyik történt, igazából már csak egy másik ember számára válhat világossá. Néha úgy érzem, hogy a világ nem más, mint csábító részletek, alkatrészek tára. Ami kikényszeríti az alkotást. A már létező részek az új egészben reinkarnálódva kelnek új életre. Ez a hozzáállás mindenapjaimat, a felhasználható fragmentumok folyamatos keresésévé, egyfajta folyamatos felfedezéssé teszi. Rá tudok csodálkozni a dolgokra. Ez az aktív befogadás leállíthatatlanul munkál bennem. Minden pillanatban érzem a működését. Ez egyfajta extatikus kíváncsiság a jelenségek, dolgok iránt. A szétszedés, elemzés elemi igényével. Folyamatos kérdezés ez, amit a megértési és újraértelmezési vágy hajt. Ez a praxis mára tudatosan lett létmódom. Alapvetően esztétikai alapon. Az észlelés, értelmezés, újragondolás szentháromsága működik bennem. Nem tudok tőle megszabadulni, de nem is akarok.

Szabályok (Jelenlét-20)

A természetben nincsenek szabályok. A természet törvényei objektívek, nem kell betartatni őket, maguktól érvényesülnek. A feldobott kő nem marad fenn, a víz nem folyik felfelé, az antilop megeszi a füvet, az oroszlán meg az antilopot. A korlát, hogy az előttünk álló fa gyümölcsét nem szabad megenni, mert az másé, csak a fejünkben létezik. A tulajdon nem valóságos dolog. Nem természettörvény. Még akkor sem, ha az eredendő bűn is a megsértésével esett meg. A tiltott gyümölcs egy szabály, nem egy gyümölcsfajta. A szabály nem érvényesül magától, azt be kell tartatni és tartatni. A bűnbeesés almáját Isten felügyeli. A tiltás Isten szabálya, nem a természeté. A természet szabályainak ismerete hasznos dolog. Segíti az életet. És nincs szükség Istenre a betartatásukhoz. Ha volt is teremtés, az önjáróvá vált, a saját akarattal. A természetben, ha nem vesszük tudomásul, hogy a feldobott kő visszahull, az nem bűn, csak hiba, amiért akár az életünkkel is fizethetünk, ha aláállunk. De az Isteni-emberi szabályok csak a fejünkben léteznek. Nélkülünk egyszerűen nincsenek. Az alma biztosan a földre és nem az égbe esik a fáról. De hogy elfogyasztása bűn-e, vagy szabad élvezet, csak rajtunk múlik. És ami csak bennünk, az agyunkban, tudatunkban van, az általunk megváltoztatható, nem örök. Az ember szenvedését nem a természet, hanem a saját természete okozza. Viselkedését pedig az olykor indokolatlanul törvénnyé merevített szabályok irányítják. Ezeket a belső törvényeket kell felülvizsgálni és alakítani, ha boldogulni akarunk. Az egyéntől elvált természetismeret és emberismeret hozza létre a szellemet. Az természetismeret kezelésének eszköze a tudomány és a technika. Az emberismereté a politika. A politika nem a hatalom eszköze, hanem a közösség túlélésé. A szabályok az eszközeink.

Séta (Jelenlét-18)

Járkálok a városban. Lépten-nyomon azon kapom magam, hogy venni akarok valamit. Csak a gyalogos utcai helyváltoztatás ingyenes. A városban minden más, még egy pisálás is pénzbe kerül. Bármihez nyúlok, ára van. Valóságos erőfeszítést igényel, hogy ne vegyek semmit. Ne igyak, ne egyek, ne üljek be valahova, fogyasztási kényszert magamra véve. Ne vegyek valamit, amit nem akartam, a számtalan bolt kirakatából rám leső áruk kínálatából. Minden arra vár, hogy fizessek érte. Az eladók figyelnek engem. Próbálják megbecsülni, mennyire vagyok jó vevő. A legtöbb dolog megszerzése a pénzemen kívül időmbe is kerül. Az idő mindenképpen múlik, magával a sétálással is, és csak úgy, egyáltalán. Amikor pénzért veszek valamit, munkából élő ember lévén, régebben elvégzett munkaidőmet is költöm. Igaz a mondás, hogy az idő pénz. Bár az én esetemben a pénz idő megállapítás a helyesebb, mert a pénzemért időmmel is fizettem. Persze pénz keletkezhet saját idő ráfordítása nélkül is. Azt, amikor a pénz időtöltése, "munkája", pénzt szül, közkeletűen kölcsönnek, hasznát pedig kamatnak nevezzük. Annak, aki kapja, a kölcsönvevőnek, mindegy, hogy azt a pénzt, amit kap, munka, vagy másik pénz szülte. Annak, aki például városi bolyongása közben költi, mint én, már kevésbé. A költését korlátozza az idő, amit a kereséssel kell töltenie. És meg kell küzdenie a pénz szülte pénz jelenlétének konkurenciájával. A fodrász a pénzhez, amit saját haja levágásért egy másik fodrásznak fizet, több hajvágás idővel jut, mint amennyi idő alatt a saját frizurája elkészül. Ha magának csinálná, nagyjából megegyezne a ráfordítás. Minden pénz, előbb vagy utóbb, el akar költődni. A séta alatt én korábbi munkámat költöm. A munka maga, közvetlenül nem felhalmozható. Ha, eltekintünk a pénz, a tőke létezéséről, ami viszonyaink között merész elvonatkoztatás, és attól is, hogy valaki mástól, ellenszolgáltatás nélkül kapunk valamit, életünk során összességében annyit fogyaszthatunk, amennyit magunk megtermeltünk. Ha én most egy csak általam lakott szigeten, amit a köznyelv lakatlannak nevez, sétálnék, a természet kincseit leszámítva, kizárólag olyan dolgokba botolhatnék, amit én magam állítottam elő korábban. Azokat azonban nyugodtan használhatnám, hiszen az én korábbi munkám eredményei. Ezek közé a hajvágás nem tartozna. És semmi más olyan dolog nem csábítana, aminek előállítását én nem éreztem szükségesnek. Nem kerülne külön erőfeszítésbe, hogy ne vegyek semmit, ami nem kell, csak azért mert rám tukmálják. A városból egy lakatlan szigetre jutottunk. Az idő az, ami mindkét helyen azonosan viselkedik. Múlik, feltartóztathatatlanul. És mivel véges, gazdálkodnunk kell vele. Ez a gazdálkodás maga az élet, a vanás lehetősége. A többi fogalmat, olyanokat, mint munka, pénz, tőke, kamat érdemes újragondolni. Séta közben tovább töprengek mindezeken. Feltoluló gondolataim érthető szavakba öntésével múlatom az időm. Igyekszem a legszükségesebbekre tartalékolni a pénzben már felhalmozott munkám, további felesleges munkától igyekszem megspórolni az időt. Saját természetes szükségleteim kielégítése adott kényszerem. De tisztában vagyok azzal, hogy annak módja az egyik terep, ami képes megteremteni a szabadságomat is. Nem az idő szabad, csak mi magunk lehetünk azok, ha akarunk és tudunk. És akkor egyebek között csak úgy, cél nélküli élvezetből, járkálhatunk akár a városban, mint ahogy most én is teszem.

Szerepek (Jelenlét-15)

A világban mindenki, aki haladónak tartotta magát, a változásokhoz akart alkalmazkodni. Ezzel telt az elmúlt majd negyedszázad. Nem mi magunk változtattunk, hanem a külső változást követtük. Ez sok mindennek oka lett az én életemben is. Mostanra megértettem, a nagy változások kezdetén nem volt általános érzés, hogy nem maradhat úgy tovább, ahogy van. Egyáltalán nem belülről fakadt a változás. Az sokak által elfogadott volt, hogy a létezőn javítani kell. Voltak, akik munkálkodtak is a javításon. De azok sem voltak kevesen, akik tudomásul vették és használták a létezőt. Mindenképpen többen voltak azok, akik a világot, mint akik magukat akarták megváltoztatni. Ilyenkor azért meglátszik, hogy nemzetem a nyugathoz tartozik. A sok javítási szándék nem egyesült egységes akarattá. Ez megszokott az én világomban. Egy ember, egy párt. Két ember, még mindig egy párt, de már frakciókkal. De három ember már mindenképpen két párt. Szólt a mondás akkoriban, amikor a változások elértek minket. A változásokat elszenvedtük, de nem mi okoztuk. Ez ma már világos, de kezdetben nem volt az. Én magam is hittem, hogy én cselekszem. Azt gondoltam, hogy aktív részvevő vagyok, nem csak szereplő a történetben. Amit változtatásnak véltünk, inkább csak változás volt. Nem csináltuk, kaptuk. Ki tudja, ajándékba-e, vagy büntetésül? Akaratunk azért érvényesült, ha másban nem, a magunk becsapásában. És hasznosult az alkalmazkodásban. Ami nem volt elkerülhető. Aki nem alkalmazkodott, menthetetlenül a vesztesek közé került. Aki magát álmodta változatónak, vagy kijózanodott, vagy önbecsapását állandósítva meghasonlott. Mindkét eset okozhat, okozott kellemetlen tüneteket. Amelyekből nem könnyű kigyógyulni. Sokan lettünk betegek. Volt, aki gyorsan átesett rajta, de nem kevesen élethossziglan tartó kórt szereztek maguknak. Én az öndiagnózison már túl vagyok. Folyik az önterápiám. Nem bízom a hivatalos gyógyításban. Elvileg az arra van, hogy segítsen az egészség helyreállításában. De a gyakorlatban az "orvoslás" maga is beteg. Ha stabilizáltam a magam egészségét, az egészségüggyel is foglalkozni kell.

Közelítés (Jelenlét-06)

Meggyőződésem, akár azt is mondhatnám, hitem, hogy a világ dolgai megmagyarázhatók és megérthetők. Korábban még élesen megkülönböztettem a hitet a meggyőződéstől, de már látom, hogy nagyon rokon fogalmak. Még ha olykor kibékíthetetlenek is. A meggyőződés fogalmának látens ateizmusa vállalható számomra. De a tiszta hitet is értékelem. A meggyőződés létrejötte tapasztalat alapú, racionális kognitív folyamat eredménye. De következtetéseinket újra és újra próbára kell tenni. Készen arra, hogy megváltoztassuk, ha ellentmondáshoz vezetnek. Ugyanakkor a körülmények miatt meg nem ismerhető dolgok világában szükség lehet a hitre. Lehet, hogy egy meggyőződéses ember nem hihet semmiben. De úgy tapasztalom, hogy teljesen hitetlen ember nem létezik. Minden ember világmagyarázata a meggyőződés és hit bizonyos arányát mutatja, számtalan kombinációban. Hasonló a tények és vélemények viszonya. A tények önmagukban is léteznek. A vélemények csak az elménkben. Elménkben persze a tényeknek is meg kell jelenniük, hogy számunkra is létezzenek. Ha tetszik, a meggyőződés a tényeken alapul, a hit pedig a véleményeken. A vélt valóságnak része a transzcendens is. Igaz, hogy a hit elválasztható a meggyőződéstől, de a két dolog együtt és egyszerre él bennünk. Alapvető megkülönböztetni tudni őket. Az a tény, hogy a hit igazsága különbözik a világi igazságtól, amiről csak meggyőződni lehet, nem érvényteleníti a hitet, csak elválasztja egymástól a világi és az isteni igazságot. Ha az utóbbit csak magunknak tartjuk fenn, nem lesz ellenségünk a való világ sem.

Rend (Jelenlét-05)

Egyik sokak által nagyon vágyott dolog a rend. Régóta figyelem magam. Próbálom megfogalmazni a világ rendjéhez, esztétikájához, etikájához való viszonyomat. Lassan megy, mert mindig valami konkrét teendőt találok, és azt csinálom inkább. Folyamatos fizikai tett kényszert érzek. Vidéki házam, teljesen az én uralmam alatt áll. Itt minden tárgyat befolyásolok, minden a kezem nyomát hordozza. Itt csak az van, amit én csinálok. A bútorok jó része használt, máshonnan leselejtezett darab, vagyis többségük inkább azokból általam újraalkotott, átbarkácsolt, öszvér tárgy, rám formáltan egyedi. Fejem mindig tele van alakítandó dolgokkal. Ez egy használatban lévő, nem kirakat tér, élő létközeg, ami soha nincsen készen. A tett itt, ahol nincsenek zavaró tényezők és ahol az idő sem szorít, különleges értelmet nyer. Itt biztosítható a munkavégzés folyamatos esztétikája. A hétköznapi szépségé, ami egyre elnyomhatatlanabb belső igényem. Meg tud valósulni a minden munkafázisra kiterjedő rend. Ami részben az adott tevékenység saját logikájából ered, de jelen van benne az aktuális pillanat látványa nyújtotta szépség igénye is. Egyre inkább meggyőződésem, bár másoknak beteges mániának tűnhet, hogy a jelenben élésnek legfontosabb jellemzője a minden pillanatra kiterjedő szépség igénye. Ez a szépség egyaránt lehet befogadott, de valamilyen mértékben és környezetben aktívan formáltnak is kell lennie. Az értő nézésen alapuló látás nem nélkülözhető, de a széptanra ügyelő csinálás nélkül nem jön létre a mindennapi dolgok igazi kecse. Munka közben a szerszámok elhelyezése, a készülő tárgy mindenkori kinézete, például főzés közben az alapanyagok és az edények állapota, a keletkező szemét folyamatos kezelése, a munkaszünetek idején a munkatér látványa, baszáskor a testek harmóniája, mind-mind a tartalmi célhoz nem okvetlenül szükséges, de széptanilag mégis kezelendő tényezők számomra. Ebben a megközelítésben a rendetlenség nem is értelmezhető, mert idegen, természetellenes állapot, ami csak akkor jön létre, ha nincs módom a beavatkozásra. A rend, amit kívánok, nem a rendetlenség megszüntetésével jön létre, hanem folyamatosan teremtett és fenntartott állapot. Benne van, az éppen változó és az állandó dolgok jin és jang egyensúlyára való törekvés. Folyamatos, napi praxisommá vált a rend megtartása. Rendem maga a létezési mód. Nem különül el hétköznapi gyakorlatomban a munkavégzés és a munkáért kapott javak felhasználása. A cselekvésem közvetlen hasznosulását kívánom, úgy hogy a folyamat mind tárgyi, mind érték vonatkozásában irányításom alatt áll. Minden pillanatom cselekvő. jelenvaló totalitás. Mára ez, ami voltaképpen a csinálás tao-ja, ragad magával engem. A létrehozás és használat elválaszthatatlan egysége, ahol a csinálásnak nem csak célja, hanem értelme, szelleme is van. Ahogyan teremtem a világom, az a létem lényege maga. Az általam működtetett rend a rajtam kívüli szellem rendjének megjelenése, inkarnációja és egyben integráns része.

Vidék (Jelenlét-04)

Vidéki házamban, ha kinézek az konyhaablak előtt almafák állnak. Ott főképpen a konyhában élek. A konyhaasztal mellől, ahol többnyire írok, a kertbe látok. Most már jobban, mert megszakítva az írást, letöröltem a párát az ablakról. Éppen ez a hétköznapiság az itteni létezésem lényege. A konyhai cserépkályha, ami egyben sparhelt is, halkan duruzsol. Itt folyamatosan hűvös van, a legmelegebb nyári heteket leszámítva mindig fűteni kell. Most csak a főzéshez kell a tűz. A fafűtésű sparhelten jobb főzni, mint gáztűzhelyen. Én magam dolgozom fel és mozgatom a tűzifát a rönktől hamu állapotáig. A fahamuból a komposztba kerül. A megtisztult üvegen át feltárulkozó látványt nem tudom megunni. Az ablak azért nem lett tökéletesen tiszta és nem is karcmentes. Most még jobban látszik, hogy az üveg hibás, nem teljesen sík. Töredezik rajta a fény. Bal felé fenyőeredő van, jobbra az utca, aminek másik oldalán patak csörgedezik. Dombos a táj. Csak az udvar keskeny folyosója sík. Meg alatta némi szintkülönbséggel az út. A négy, öreg, göcsörtös almafán kívül három fiatal fenyő és két diófa is van az udvaron. Meg kerekes kút és barnára festett budi. A jobbra látszó veranda előtt, a fák alatt áll az autóm. Azt is csak itt szoktam jobban megnézni. A sokadik típust használom. De azért néhány annyira hozzám nőtt, hogy nehezen szoktam meg a következőt. A mostanit is kedvelem. Az egyik legelterjedtebb fajtája a márkának. Átlagos a felszereltsége, de nincs olyan igényem, amit nem elégít ki. Bámulom a fényeket, azt, ahogy a kerekes kúton váltakozik a fény az árnyékkal. Az almafák apró levelei keleti szőnyegmintává törik a fényt. A lehullott almákon botladoznak a szellő mozgatta levelek játékából születő fénypamacsok. Nyugalom van, ebéd utáni pilledés ideje. El-elbóbiskolok, az idő múlása lelassul, én is azt teszem. A tyúkhúsleves, amit tegnap főztem, mára is elég. Próbálom kipihenni a heti rutin reménytelenség fáradtságát. Itteni pihenésem nem tétlenség, hanem konkrét tettek sora. Takarítás, kerti, házbeli rendrakás, főzés, mosogatás, favágás, barkácsolás. Amit érzek, nem is reménytelenség, inkább perspektívátlanság, vagy még inkább jövőtlenség. Ez lenne maga az öregedés? A jelen maga a vigasz, az itt és most, az elandalító, fényjáték a füvön. Bíbelődök a szavakkal a számítógépen. A húsleves a spájzban vár. Talán nem is kell több. Ha az ágyékomban, és annak nyomán az agyamban, nem ébredezne olykor a mindenség vágya, ha az orrom nem áhítaná a bujaság szagát, ha nem szeretnék emberré kiegészülni, a belőlem hiányzó nővel, ha nem lennék férfi, és apa, akár angyallá is válhatnék. Végtelen megértéssel lebeghetnék az almafák koronájában, a fénypamacsok között, mindennapjaim tájai felett, feloldódva a mindenkori jelenben, nekem is csak térkép lenne a táj. Magamat is felülről, kívülről láthatnám. De azért, nem úgy is jó, ahogy vagyok, sőt valamilyen leírhatatlan értelemben, egyre jobb. Az almafákat bámulva önfeledten az ablakon át a jelenlétet tanulom

Őrző-védő (Jelenlét-03)

Mostanában gyakran gondolkodom azon, hogy a dolgokat egyszerűsíteni kell. Maga az egyszerűsítés azonban korántsem egyszerű. Nagyon sok a gubanc. Türelem és kitartás kell kibogozni őket. A legenda szerint a nagy uralkodó karddal vágta szét a csomót, amit mások már régen bogoztak. Volt idő, amikor nagyon frappánsnak tartottam ezt a megoldást. Ma már nem. A kibogozás azt jelenti, hogy a kötél marad. Egészben és nem lesz hulladék. Pusztítással nem lehet javítani. Legfeljebb ölni. A halál ugyan megszünteti a létgubancokat, de meg nem oldja. Éppen külföldön voltam. Egy bérelt lakásban. A lakással szemben, volt egy italdiszkont. A világnak abban a részében, ahol a lakás van, a dolgok fokozottan védelemre szorulnak. Az olcsóital bolt is. Ha bármikor kitekintettem az ablakon, a diszkont előtt egy ember állt. Kezében sörösüveggel. Az utcán minden változott. Télből tavasz lett. Tavaszból nyár. Nyárból ősz. Aztán elmúlt a nyár is, megint vitte a leveleket a szél. Abban az utcában majdnem midig fújt. Egyetlen fix dolog, amit láttam, ha kinéztem, az ember volt, aki áll és fogja a sörösüveget. Nézelődött. Az üveg a kezében mindig félig volt. Mielőtt felmentem a lakásba, benn jártam a boltban. Vettem egy üveg helyi, olcsó, de finom pálinkát. Abból öntöttem magamnak. Az volt a jobb kezemben lévő pohárban. Belekortyoltam. A bal kezemmel elhúztam függönyt. Kinéztem. Vagyis inkább lenéztem a harmadik emeletről a férfira a sörösüveggel. Mikor a pálinkát vettem, jobban megnéztem, mint máskor. Szikár férfi volt. Láthatóan alkoholfüggő, de nem a szétesett fajtából. Volt benne valami megmagyarázhatatlan tartás. Önkéntes őrző-védő szerepét öntudattal viselte. Bár az eladó sem volt egy nyápic alak. Nagyon úgy tűnt, hogy konditermeket is látogatott, mert izmai dagadtak. Ő nem volt alkoholista. Minden különbségük ellenére a sörösüveges sugározta a nagyobb biztonságot. Azon a tájon nem is olyan régen háború volt. A pult mögötti férfi huszonéves. Még gyerek lehetett akkor. De a középkorú férfi, az ajtó előtt, aligha kerülhette el a harcokat. Amikor dohányzott, amit gyakran tett, az üveg a jobb kezéből a balba került. Hogy ez pontosan hogyan is történt, nem tudom. Én beleittam a pálinkába. Jól esett. Arra gondoltam, amikor hirtelen szemkontaktusba kerültem vele az ablakból, hogy körülbelül egykorúak lehetünk. Tudta, hogy nézni szoktam. Először elég barátságtalanul fogadta, de aztán megszokta. Tudomásul vette, hogy figyelem. Egy idő után már köszöntünk is egymásnak. Ez majdnem minden nap, mert általában a bolt már nyitva volt mikor mentem dolgozni és akkor is mikor megjöttem a munkából. Csak felpillantott, azután állt tovább nyugodtan, bele-bele kortyolva a sörébe. Én is kortyoltam még egyet. A háborúra gondoltam. Meg a szerencsére, hogy én eddig elkerültem. Leültem a számítógéphez. Még be kellett fejeznem a munkát másnapra. Nemsokára bezárt a bolt. Azon tűnődtem, hol lehet, mit csinálhat a sörösüveges, amikor nincs ott. Ma sem tudom. Vajon neki tényleg olyan egyszerű volt az élete, ahogy az nekem tűnt akkor? Jövök-megyek a világban. A munka után? Kihívások elé? Magam sem tudom. De vajon nagyobb-e az én életterem, mint az a néhány négyzetméter a bolt előtt. Lehet, hogy neki fejében van a világ és már mindegy, hol van a teste

Bank (Érkezés-16)

Egy barátom bankár. Nem annak született, saját erejéből lett azzá. Segített megértenem, hogy a bank ma egy valódi, szükséges funkció. Nem nélkülözhető. A bank étékeket halmoz fel és oszt újra. Életünk során felhasználás és előállítás túlsúlyos periódusok váltakoznak. A bank dolga a javak felhasználásának térbeli és időbeli összehangolása. A személyes egyenlegünk követése. Ki tartozik nekünk és mi kinek tartozunk. Múltbeli eredményeinek felhalmozásához és a jövőbeli teljesítmények megelőlegezéséhez egyaránt kell. A bank segít olyan ügyleteinkben, amit személyesen, közvetlenül nem tudunk egymás között lebonyolítani. Életünk során igénybe vesszük a környezetünket és adunk is neki. Ha többet veszünk el, mint beteszünk, másra szorulunk. Ha többet alkotunk, mint nekünk kell, mi tudunk adni. A környezetet a természet és a többi ember alkotja. Értéknek azt nevezem, ami nekem éppen nem kell, de a környezetem számára hasznos lehet. Robinzon számára, zárt világában, adottak voltak a keretek. Valami, ami kellett neki, vagy már rendelkezésre állt a természetben, vagy neki kell előállítani. Ami nem ment azonnal, azt annyi idő alatt alkotta meg, amennyi kellett hozzá. Ő másra hagyatkozni nem tudott, ezért csak akkor tudta a dolgokat használatba venni, amikor teljesen készen lettek. Érdekes kérdés, Robinzon hagyott-e hátra értéket a szigetén, amikor távozott? Vagy inkább az volt csak érték, amit elvitt onnan? Az életem során az éppen felhasznált és előállított dolgok mennyisége szinte mindig eltér. Ha többletem van, felhalmozhatom, ha tudom, vagy környezetem rendelkezésére bocsáthatom. Ha valami hiányzik, a környezetre szorulok. Elvárható, hogy teljes életben legalább annyi értéket termeljek, mint amennyit elfogyasztottam. Ekkor nem terhelem meg a környezetem. A bank az a funkció, ami a dolgok, értékek cseréjét, térben és időben, egyensúlyban tartja. A bank akkor működik jól, ha idegen és a saját értékek dinamikus egyensúlyban vannak. Ha a dolgok, amiket a bank közvetít, naturáliák, azokból több értéket nem tudnak kölcsön venni, mint amennyi az adott dologból rendelkezésre álló felesleg. A naturáliák sokfélesége és bonyolultsága nem változtat ezen a helyzeten. Az egyensúlyteremtéshez a különböző dolgok egymásra átválthatóságának megoldása szükséges. Ha a dolgokat egyenként megfeleltetjük egy valaminek, amit nevezhetünk pénznek, akkor az egész rendszer működtethető. A dolgok egymásra átválthatósága biztosításának elterjedt, de korán sem bizonyítottan egyetlen lehetséges eszköze a piac. A piac a hely, ahol például a pénzt használva, kialakul a dolgok egymás közötti pillanatnyi átváltási rátája. A piac nem szükségszerűen igényli a pénz létezését. A pénz az egyenérték funkció megvalósulásának ma használt, de korán sem bizonyítottan egyetlen lehetséges eszköze. Az vélekedés és gyakorlat tehát, hogy a bank csak a pénz kezelését jelentheti, bizonyára nem megalapozott. A bank fő funkciója az egyének és a természet között a dolgok létrehozása és felhasználása egyensúlyának biztosítása. Ehhez, mint a fentiekből látható nem biztos, hogy szükségesek olyan fogalmak/eszközök, mint a pénz és a kamat, mint a pénz díja, amelyek ma a bankot pénzpiaci tevékenységgé teszi. A mai információtechnológia, az értéket hordozó dolgok közvetlen kezelésével, nem csak a pénz teremtésére, kamaton keresztüli fialtatására, eltüntetésére, követhetetlenségének, deriválásának megvalósítására alkalmas, hanem magának a pénznek a kiiktatására is alkalmas eszköz is lehet. Az biztosnak tűnik, hogy bankra egy fenntartható világban is szükségünk van. Persze az kérdés, mennyi köze van a mai bankoknak a nélkülözhetetlen funkcióhoz

Elmúlás (Érkezés-15)

Hallottam egy kórházi nővér emlékezését arról, mit mondanak az emberek haláluk előtt. Elgondolkoztatott, hogy az elmenők milyen meglepően hasonló dolgokat bántak meg. A leggyakrabban az hangzik el távozóban, hogy bárcsak lett volna bátorságuk a saját életemet élni, és nem azt, amit mások elvártak tőlem. Tanulságos tapasztalat ez, amit szerencsére én már mostanra még haldoklás előtt megszereztem. Az embereket, amikor visszatekintenek életükre, a fontosabb állomásokra, rájönnek, még álmaik töredékét sem sikerült valóra váltaniuk. A tisztességes emberek többsége abban a tudatban búcsúzik a földi léttől, hogy a be nem teljesült álmaiért saját maga okolható, mert nem tett értük eleget. Másik tipikus önvád az utolsó órán, hogy bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat. A megfigyelők szerint ez a mondat szinte valamennyi férfi szájából elhangzik, azzal a magyarázattal, hogy a napi hajtás miatt nem maradt elég idő sem a gyerekekre, sem a feleségre, sem másokra. Szomorú, hogy ez a női haldoklóktól is, akik korábban nem voltak családfenntartók, egyre gyakrabban elhangzik. Jellegzetes utolsó panasz még a bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzelmeimet is. Sok ember azért fojtja vissza érzelmeit, mert fél a visszautasítástól, és mert ilyen módon könnyebb megőrizni a békességet. Az eredmény azonban nem igazolja ezt a hozzáállást, megalkuvásukkal középszerűek maradnak, nem tudnak azzá válni, amire igazából képesek lettek volna. Sőt valószínű, hogy számos betegségüket az elfojtás és a kielégületlenség váltotta ki. Az a végső önvád, hogy jobban kellett volna ápolni a kapcsolatot a barátokkal, szintén sok haldoklónál megjelenik. Úgy tűnik, a baráti kapcsolatok jelentősége is reálisabban ítélődik meg egy életvégi számvetésnél. Az a vágy, hogy bárcsak boldogabb lettem volna, sajnálatos végkövetkeztetés, azoknál, akik halálukig nem jöttek rá, hogy a boldogság megélése nem csak a körülmények eredménye, hanem saját döntésüké is. Mindenesetre még életünkben érdemes meggondolni, mit bánnak meg az emberek haláluk előtt, már akkor, amikor még van mód változtatni, tenni azért, hogy minél rövidebb legyen az életmulasztás listánk. 

Szükségletek (Érkezés-13)

Szexuális vágyam éppen olyan természetes, mint az éhségem. És alapjában véve személytelen. Nem érdemes küzdeni ellene, kezelni kell. Részt kell biztosítani a szexualitásnak a mindennapjaimban. Mint az étkezésnek. Ha éhes vagyok, eszek. Olykor zabálok. Ha kanos vagyok és van partnerem, szeretkezek vagy baszok. Ahogy az evésnek van kultúrája, így a baszásnak is kellene, hogy legyen, ha nem lenne reménytelenül prűd a világunk. Van olyan primitív evés, ami egyszerűen, minden körítés nélkül a fenyegető éhség közvetlen megszüntetését szolgálja, mint az egyéni létfenntartás aktusa. Akkor az éhező ösztönvezérelten zabál, fal, tömi magát. Ilyenkor nem igazán szempont az esztétika. Létezik egy másik véglet is, a lakoma. ez esetben a motiváció nem az éhség. Többnyire azért társadalmilag elfogadott értéktartalmak dominálnak. Amelyek el is fedik olykor az eredeti okot, az éhséget. Egyedül is lehet lakomázni, magam is szoktam, de a lakoma alapvetően társasági műfaj. Miért ne lehetne a baszást megszabadítani a szerelemhazugság kényszertől, akár csoportosan is? A kényszer összekapcsolást igazoló kifejezés a testi szerelem. Ami nyilvánvalóan nem baszás szinonima, inkább ferdítés. A valódi szerelemhez kötött baszás olyan, mintha az evés csupa pompás lakoma lenne. Bármilyen nyilvánvaló is, nem elfogadott, hogy a szexualitás éppen olyan szükséglet, mint az étkezés. A pszichoanalízis ezt már jó ideje tudomásul veszi. A szexualitás alapvetően nem kulturális, hanem természeti, biológiai jelenség. Ahogy a civilizált evés nem a zabálás, a baszásnak is kell, hogy legyen kulturált módja. A keretek gyakorlatias, nem dogmákkal korlátozott, újragondolása nem halasztható feladat. Körülvesz minket a romboló szexuális éhség. A táplálkozás módjában nagy a szabadság. Ugyanakkor az emberi fajunk létét biztosítani hivatott szexualitásban túl sok a korlát és tiltás. Egy olyan világban, ahol a nemkívánatos szaporulat jó biztonsággal szabályozható, a kapcsolódó viselkedés is új megközelítést igényel. A hozzáállásnak közelíteni kell az evés felfogásához. Ne zavarjon meg senkit, hogy az evés gyakorisága nagyobb, mint a baszásé. Valójában egy egészséges ember legalább olyan gyakran éhes a baszásra, mint az ételre. A koplalásra az öregedés is sokszor csak kifogás. A baszást az is megkülönbözteti az evéstől, hogy nem lehet egyedül csinálni. Vagy, ha mégis magányos megoldást választ a rászoruló, az nem az igazi. Persze a fejlődés produkál technikai újdonságokat. Infúzióval lehet evés nélkül életben maradni. Infúzió, mint evés alternatíva, nem negatív utópia, hanem lehetőség. A szaporodáshoz sem kell már baszás. A mesterséges megtermékenyítés lehetséges alternatíva. A lombikbébi plusz vagy éppen a virtuális szex, már nem csak falanszter vízió. Az evés primitív körülményeit magyarázhatja az éhség. De a szexhez szükséges a partnerek közös akarata, egyidejű éhsége, vagy belátása. Ha megvan, nincs szükség erőszakra sem, a ma virágzó, szex üzletetre. Az emberiség története során minden hatalom szabályozta a nemiséget. Nem engedte annak ösztönös érvényesülését. Próbálta elfedni természetes szükséglet voltát és korlátozni a spontán lehetőségét. Ugyanakkor minden kultúra elmézte, elnézi, hogy az éhség törvényt bont. Ez tartja életben a prostitúciót. Az éhség és a kielégítetlen szexuális vágy különbözősége elfogadott, pedig a nemi kielégületlenség, ha nem is öl meg közvetlenül, legalább annyi társadalmi és egyéni problémát okoz, mint az éhség, olyanokat, amelyekről első ránézésre nem gondoljuk, mi az eredetük. Az állati közösségekben az alfa hímek és a legkívánatosabb nőstények szinte teljesen szabadok a baszásban. Lehetőségük és igényük egyensúlya biztosítható. Általában nem is mutatnak deviancia jeleket, mint korlátozott lehetőségű társaik. Az erő, termékenység, miegyéb alapú, tekintélyelvű gyakorlat, az állatoknál, sem az evésben sem a szexben nem demokratikus. Például ettől is állatok. Az emberi közösségben senki sem kérdőjelezi meg az evéshez való jogot. A baszáshoz és a szaporodáshoz való jog azonban egyáltalán nem elfogadott. Bizonyos, hogy a baszás lehetőség körülményeinek megértése nagyon fontos ügy a fenntartható társadalmi együttélés feltételeinek kialakításában. A tisztánlátás ezen a területen, jelentős hozzájárulás lenne a társdalom egészséges túlélőképességéhez. Nem véletlen, hogy a háborúk, szinte kivétel nélkül a győztesek szexuális szabadosságát is eredményezik, hiszen ez az agresszió egyik látens célja, és a dominancia demonstrációja. Annak megoldása, hogy a baszás, az evéshez hasonló, egyszerű, szabályozott, mindennapi aktivitássá legyen, társadalmi feladat. De az új megközelítés nem lehet kötelező, aki akarja, megtarthatja a mai gyakorlatot. A nemek együttélésének szabályait megújítani nem csak a hálószobák titka kell legyen, hanem alapvető közérdek is. Nincsen kész megoldás, de ez is a kultúra megkerülhetetlen és alapvető része. Van olyan fontos, mint a magasabb zenei, vizuális és egyéb művészi készségek alakítása, amire jut figyelem. Mai társadalmunkban, ahol az étkezés megítélése, a zabálástól a lakomáig, úgy ahogy helyén van, a baszás, mint mindennapi szexualitás gyakorlat nem megoldott. A baszás lényegi sajátossága, hogy a partnerek, a nő és a férfi, vagy akár egyéb kombináció, személyes, igénybeli, térbeli és időbeli összepasszítását igényeli. Nem igaz, hogy a prostitúció az egyetlen megoldás, a női és a férfi igények különbségének kezelésére. Bár nem vitatható hogy virulenciája történelmi tény. Az ember egyszerre természeti, társadalmi-társas lény. A szexualitás olyan komplex terület, amely mindkét mivoltában jelentősen meghatározza. Az olyan meggyökeresedett történelmi fogalmak, mint a szerelem, házasság, család, szeretet, szülőség, gyerekség, szertető, kurva megnehezítik a szexualitás megfelelő kezelését. Más fogalmi térre és új intézményekre van szükség. Felszabadítva, a jól megélt szexualitás, nem gátja, hanem, éppen ellenkezőleg, alapvető eszköze és tartalma az értelmes spirituális életnek is.

Antikvárium (Érkezés-12)

Bármennyire igyekszem, nem tudok leszokni a könyvek fizikai birtoklásáról. Nem egyszerűen a vásárlási gyönyörbe menekülő sérült pszichéjéről van szó. Ahhoz inkább szuper vagy hipermarket kell. A könyv számomra, mint fizikai tárgy fontos. Valahogy megtestesíti az értelmet. És egyben kapocs is a világgal. Fizikai kapcsolat nélküli érintkezés valaki mással. Bemegyek a közeli antikváriumába. Az antikváriusnő valahonnan ismerős. Mozgássérült. Ortopéd cipőt visel. Mégis nagyon vitális. Fogyatékosságát természetesen viseli. Megkérdezem, nem rokona, lánya-e valakinek, akire gyermekkoromból emlékszem. Kiderül, ő maga az. Úszómester volt a már bezárt, gyerekkori strandomon. Miközben nézegetem a könyveket, beszélgetünk. Motorbalesetben rokkant meg. Nem könnyen rehabilitálta magát a mai elfogadhatóra. Természetesen beszél a fogyatékosságáról. Annak minden következményét elfogadta. Érezhetően nőként is jelen van mindenek ellenére. Több megszüntetett börtönkönyvtárból kiárusított könyvet találok. Közte olyat, amit régen keresek, hiába. Nem olvasták szét a rabok. De a börtönkönyvtárban megvolt, amihez én szabadon nem jutottam hozzá. Megveszem. Nézem a felszabadultan beszélő, rokkant nőt. Szinte hihetetlen, hogy már hatvan felett jár. Jó, hogy minden baj ellenére meg lehet maradni nyitottnak. Harmóniában lehet élni önmagunkkal. Mikor fizetek, jóízűen rója fel nekem, hogy saját lányának néztem. Pedig nem udvarolni akartam. Bár akár azt is megtehettem volna. Az antikvárium nem sokkal később bezárt. Veszteséges volt. Már nem termelte ki a bérleti díjat sem.

Vízbeszarás (Érkezés-10)

A kapitány nem szerette a szarszagot a vitorláson, amit nyaraláshoz béreltem vele együtt. Hatvan felett járt, de nagyon jól tartotta magát. Valamikor tengeri távúszó volt. Nemrég lett nyugdíjas, azóta van ideje az alkalmi kapitányságra. A vitorlás, amin hajózunk, a barátjáé. A hajó sem fiatal már, elmúlt negyvenöt éve szolgál már a tengeren. A vécéje már korántsem szagtalan. Ezért a kapitány nyomatékosan azt ajánlja, hogy használjuk inkább a tengert. Mivel csak férfiak vagyunk a hajón, a vízbe vizeléssel nincs nagy gond, sem a fedélzetről, sem úszás közben. Ezt, ha bevallja, ha nem, mindenki próbálta már. Ám más a helyzet a vízbeszarással. A fedélzetről kipucsítva, főleg jó szélben közben, nem egyszerű művelet. Egy csomó gátlás akadályozza az ilyen módon történő szükséglet kielégítést. De azért több-kevesebb gyakorlással sikerül a dolog. Egy idő után a hajófelületek szennyezése nélkül is. A kapitány azonban nem elégszik meg ennyivel. Teljesen tiszta munkának és igazi férfias mókának a néptelen vizeken egyébként is meztelenül végzett úszás közbeni vízbeszarást tartja. Készséggel tart bemutatót a helyes tartásból, úszásmódból és sebesség kiválasztásból. A pucér úszást tengerben, tóban, folyóban nincs ellenemre, mindig gyakorlom, ha tehetem. Valami visszatart a vízbeszarástól, nem akarok szennyezni. A kapitány komoly ember, aki imádja a tengert. Ha valami műanyag szemét beleesik, képes utána ugrasztani a bűnöst, hogy kiszedje. Ha belecsinál a tengerbe, nekem is szabad, győzködtem magam. Idáig rendben is van. Megengedem magamnak a dolgot. De ez még kevés, ha képtelen vagyok rá. A tenger tükörsima. Lelátni a fenékig. Az öböl néptelen. A parton egy bokor sincs. Csak homok és sziklák mindenütt. Visszafordulok a vitorlásunk felé. Már tisztes távolságra elúsztam tőle. Felveszem a szükséges tempót. Egy, kettő, három, kieresztem. Több értelemben is megkönnyebbülten néztem vissza magam mögé. Székletem körül buzgott a víz. Lassan merülő darabjait egy halraj csipegeti mohón. Mire felocsúdok a látvány keltette meglepetésből, már újra csendes a vízfelszín. A halak párhuzamos alakzatba rendeződve várakoznak mögöttem. Megnyugvással térek napirendre a felfedezésen, hogy nem hogy nem szennyezek, hanem egyenesen táplálékforrássá lettem. Amikor visszaúszok a hajóhoz, a kapitány megkérdezi. Na mi a helyzet? Sikerült végre? Csak annyit válaszolok büszkén. Igen. Fog ez menni! Ez utóbbit már csak magamban gondolom.

Kavics (Érkezés-03)

Kavicsokat mosok, már néhány napja áztatom, tisztítom őket. A kavicsmosás valahogy jelképes. Nincs semmi értelme, mert csak egy halom tiszta kavics az eredmény. Olyan kavicskupac, ami csak nekem jelent valamit. Bár egy halom válogatott kavics önmagában is szép. A kavicsot a víz alakítja. Nagyon lassan. Én pedig szeretem a vizet. Mindig szerettem, bármilyen formáját. Az értől az óceánig. Mostanában pedig egyre jobban szeretem a lassúságot is, ami a kavicsot is kerekíti. A víz naponta teszi a dolgát, amíg a kavics meg nem születik a letörött szikladarabból és egyéb más kemény szögletes dologból. Jó lenne így élni. Még nem kész saját kavicsságom. Van vele dolgom, amíg élek.

Tenger (Érkezés-02)

Hajnalban és alkonyatkor szeretem a tengert. Mivel nem vagyok korán kelő, inkább az utóbbit van alkalmam élvezni. Ezeket a napszakokat azért szeretem, mert olyankor kihalt a tengerpart. Nincs sok ember, esetleg néhány magamfajta különc. Nem szeretem a tömeget és szeretek meztelenül úszni. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha meghágnám a tengert, mintha szeretkeznék vele. 

Virtualitás (Bolyongás-20)

Sok ember gondolkodásában a szimbolikus, a virtuális, a mintha uralkodik. Nem megcsinálni akarnak valamit, hanem elhitetni másokkal, hogy megcsinálták. A megvalósulást nem a tett eredményeként várják, hanem közvetlenül a hatást akarják létrehozni. Maga a hatni képes valós dolog nem valósul meg, mert többnyire nem is volt arra irányuló cselekvés, hogy létrejöjjön. Nem a valóságban élnek, hanem annak valamiféle anyagmentes változatában. A jogban, a médiában, a pénzvilágban, a termeléstől megszabadított üzletben, ezért lubickolnak, mert az ma, a technika révén, úgy tűnik, mintha anyagtalan virtualitás lenne. Anyám szeretete még tetten érhető volt a húslevesben, amit főzött. Rászánta magát, idejét, energiáját a csinálásra és a hatást az eredménytől az elkészült ételtől várta. Sok mai anya igyekszik gyorsan túlesni a leves csináláson, az számukra a hatás szempontjából elpocsékolt idő. A szeretet közvetlen erőszakos kommunikációjával próbálják helyettesíteni a jó ételt. Vagy éppen elfogadják, hogy gyerekek a mikró sütőben melegített gyors ételt szeretik. Azért nem tudják élvezni a baszást sem, mert valami olyasmit várnak a másiktól, amit ők képzelnek el szeretetátadásnak. Így a baszás testi anyagi valósága kívül kerül az érdeklődésükön. Kevés nekik a valóság mesterséges íz fokozás nélkül. Világuk a kielégíthetetlen virtuális vágyak birodalma. Az állandó kényszeres mozgásé. Menet közben nincs önvizsgálat. Képtelenek felfogni a tényt, hogy a dolgok nem akaratunktól, hanem a természetből, a munkából jönnek létre. Nincsen fogalmuk a csere arányosságáról bármi legyen a tárgya. Mindig kapni akarnak, még akkor is, ha szerintük éppen adnak. Világukban a termelés, a gazdaság, így a munka nem a termékről, nem is a materiális igények kielégítéséről szól, hanem a hatásról. Ez a szemlélet a léthez szükséges dolgokat adottnak veszi. Amijük van, kapták, vagy könnyen szerezték, többnyire nem szenvedtek meg érte. Ezért vesznek fel, olykor minden meggondolás nélkül, hitelt. Képtelenek érzékelni a tudattól függetlenül fenyegető, anyagi összeomlás veszélyt. A fenntarthatóság, legyen az családé, államé, világé, nekik elég a virtuális konstrukció. Biztonságigényük irreális, immateriális. Nekik a dolgok járnak, nem érdekli őket, hogy jutnak-e. A jogot, mint társadalmi eszközt, üres konstrukcióvá változtatják, megalapozatlan, semmiben lebegő lesz kezükben. Minden látszat ellenére, ez a szemlélet nem bolond, csak alkalmatlan a valóság materiális kezelésére. Saját kárán sem képes tanulni. Úgy akar baszni, hogy nem tudja mitől élvez.

Egészség (Bolyongás-15)

Az, hogy az egészség kifejezés nem a betegséghiányt jelöli, már evidencia. De abba már kevesen gondolnak bele, hogy az hogy valami egész, azt is jelenti, hogy hiánytalan, teljes. Tehát nem valami passzív megőrzést feltételez a fogalom, hanem aktív kiteljesítő teremtést. Az egészség a jólét egy része, a jól létezés képességének elengedhetetlen feltétele. Alapja az élni tudás, ami maga is aktivitás és nem állapot. A tudomány a mai napig adós a jólét, és benne az egészség és mérésének módszertanával, talán azért, mert igazán meghatározni sem tudja, mi is az.

Reménylevél (Bolyongás-14)

"Belekezdek. Bár tudom, hogy ez egy magamutogató kísérlet. Zavarban vagyok. Nem tudom, hogy kinek is szól ez a feltörő vallomás. Remélem nem érted félre, mert természetesen neked szól, de ugyanakkor magamnak is. Ha te nem lennél, nem ülnék most a billentyűk előtt. Mégis ez az önelemzés önzésem tükre, mert önző vagyok, ezt végre magamnak is be kell vallanom. Az elemi tisztaság és jóság, amit azonnal, határozottan éreztem a személytelen internetes csevegésünkből, arcul ütött. Nem voltam hozzászokva. Szinte meggondolás nélkül rohantam hozzád. Te vártál rám ismeretlenül. Világra szólónak gondolt ügyeket foszlatott szét bennem kitárulkozó hallgatásod. Amit eddig éhségem csillapítására magamhoz vettem a világból, ma csak szánalmas és ártalmas zabálásnak tűnik. Nem tudom vallomás-e mindez, vagy csak az erőtlenség jele, hogy nem tudom visszatartani a gondolatok feltörő áradását, amit te indítottál el bennem, de a keletkezett árvíz már én magam vagyok. Remélem téged nem sodorlak el, amikor a világra okádom mindazt, ami emésztetlenül, vagy csak részben megemésztve felgyülemlett bennem. Egyedül vagyok. Bár családban éltem, ez nem új, és nem is kellemetlen érzés számomra. Korábbi társam folyamatosan azt kutatta bennem, amit hiányolt. Szándéka őszinte volt, jót akart. Meg akart váltani magamtól, magának. De én csak önmagam által vagyok megváltható. Ezt én már régen tudom, de Ő nem értette. Tudom azt is, hogy ha létezik megváltás, az csak belülről jöhet. Nem fértek, férnek hozzám gyermekeim sem. Szeretetem rideg, elvont, távoli racionalitása árnyéka csupán a feléjük áradó elemi őserejű, nem mérlegelő, ösztönös anyai szeretetnek. Helyükben én is az Anyát választanám. Ha meg akarok maradni nekik, új utat kell találnom hozzájuk. Én egyszerre imádom és gyűlölöm a Nőt. Nem a nőket gyűlölöm. A nőiesség számomra a lét jobbik fele. Minden, ami nőies kedves érzékeimnek és szellememnek. Vágyom a csak a Nőtől kapható testi és szellemi gyönyört, ami nélkül kietlen, értelmetlen és színtelen az élet. A szépet, a jót a nőknek köszönhetem. A racionalitás megszállottjaként nem tudom elviselni, hogy ki vagyok szolgáltatva a vágyaimnak. Hogy láthatatlan erők játékaként csapongok megismerhetetlen belső és külső démonoktól űzve. A nőkhöz való viszonyom gyermeki, infantilis, irracionális és éretlen. Néha szeretnék megérni, felnőni, de nem tudom, hogyan kell. Máskor határtalan élvezettel és örömmel tölt el faragatlan, zabolátlan és friss szellemem szabadsága. A Nő életem ambivalenciájának szimbóluma. A felizgult szeméremdomb illatában egyszer a mindenséget lelem meg. Máskor gyűlölöm vágyaim testi erőszakát, az érzékeknek való kiszolgáltatottságot. A Te tested őszinteségében feloldódva jelen lettem a múló pillanatban. Olyan nyugalmat éreztem, amit már régen kerestem. A világot járva jöttem rá, hogy magányom globális. A gyakorlatban tapasztaltam, hogy minél kiterjedtebb életterem, annál nagyobb felületen érintkezik a semmivel. Minél tágabb a világ, annál értékesebbek a saját meghitt zugok. Feltörhetetlen felszínem alatt csupasz, védtelenül lüktető agyvelő vagyok. Rezignáltan fedeztem fel, hogy sok dolog esztétikája sokszor vonzóbb számomra, mint etikája. Riaszt, hogy nem taszít a lélek nélküli világ. Tudomásul veszem, hogy nem hiányzik az Isten, és hogy én sem hiányzom neki. De akarom hinni, ha ma már nem is mindenáron, hogy létezik nagyobb egység, mint az egyén. Hogy lehetséges a közösen létrehozott, fenntartható harmónia. Remélem, hogy te, a magad türelmes egyszerű módján elviselsz engem olyannak, amilyen vagyok, önző, érzéketlen, bántóan racionális, ugyanakkor önzetlenül odaadó. Bízom abban, hogy a jövőben már nem a kényszerek vezérelnek. Ma még nem tudom, milyen holnapot szeretnék magamnak, de ez a tény már nem nyomaszt. Újra többesélyes kihívás lett számomra a jövő. Lehet, hogy kizárom a nagyvilágot és elindulok befelé. A külső végtelenből a belső végtelenbe. Az is lehet, hogy új harmóniát találok a régi világgal. Nem csak rajtam múlik. Rajtad múlik. Rajtunk múlik. Egyelőre befejezem. Velem van bizalmad, nyugalmad, megértésed, büszkeséged, illatod, öled melege, őszinteséged. Meggyőztél, hogy van tovább."

Vágy (Bolyongás-10)

Megpróbálom nem szégyellni, hogy van olyan, amikor csak a táguló lyukú seggekre, nagygombos mellekre, lucskos, csácsogó puncikra, nyálas, síkos szájakra, szagos hónaljakra, térdekre, nyakakra tudok gondolni. Egyre gyakrabban gondolok a baszásra. Többet, mint korábban. Nem tudom miért? Lehet, hogy öregszem. Testi férfivágyam nem konkrét. Tárgya nem megfogható. A partner kora nem lényeges. Lehet fiatal, középkorú, akár öreg is. Az alkata sem számít. Lehet filigrán, nagymellű, kerek seggű. Kitüntetett hajszínre sem vágyom. Lehet vörös, szőke, barna, fekete. A haja is lehet rövid, hosszú, vagy akár kopasz. Lehet férjezett, hajadon, szingli, elvált. Akármelyik Ő lehet. Ha akarná, teljesen ki is tudná elégíteni igényeimet. De ez más nők iránti érdeklődésemet nem szünteti meg. De ha Ő igyekezne, az akár a szemlélődésre korlátozódhatna. Rezignáltan nyugtázom, hogy a fizikai együttlét jobban érdekel, mint a szellemi. Persze az sem mellékes, sőt kívánatos. Ez a feltámadó testiségközpontúságom nem zavarja a szellemi életemet. Ellenkezőleg. Semmi sem tud annyira felkészíteni a szellemi szárnyalásra, mint egy jó baszás. Talán csak az úszás közelíti meg. Utána könnyebb a világmegértés, világmagyarázat, a világmegváltoztatás, vagy akár a teremtés. Mindennapi választással járó problémám lett, hogy a szex társas műfaj, míg az szellemi alkotásra csak egyedül vagyok képes. A világszellemmel való egyesülés számomra magányos tevékenység. Nem kell hozzá másik ember. De maga a világszellem a többi ember esszenciája. Akikkel testi viszonyt ápolok, ezt nem veszik tudomásul. Nem tudok mit tenni, ha mások tárgynak érzik magukat mellettem. Én nem tekintem jobban annak őket, mint magamat. Az egyetlen, amit tehetek, az, hogy aki engem akar, annak én is a tárgya leszek.

Együtt  (Bolyongás-09)

Az általános gyakorlat az, hogy elélünk egymás mellett. Pedig szükségünk van a másikra. Az emberek közötti viszonyt alapvetően kétféle elemi motiváció határozza meg. Az egyik nem tartalmaz semmi többet, mint érdeklődést a másik személye iránt. Vágy arra, hogy együtt csináljunk valamit, ami mindkettőnk akarata és mindkettőnk javát szolgálja. Ez a Mi egy új valami az érintett személyeken kívül cél testet öltött kapcsolatot. A másik kapcsolatot külső cél vezérli, ami lehet érdek, haszon, hit, érzelem, ösztön, és még sok egyéb. Az első típusú viszonyban a jelen idejű, közvetlen mellérendelés működik. A másodikban a jövőidejű, közvetett alárendelés. Az előbbi személyközi, az utóbbi tárgyiasult viszony. A tárgyiasult viszony esetében nem a másik emberre van szükségünk, hanem valamilyen külső dologra, amit rajta keresztül kívánunk elérni. A másik csak eszköz és nem maga a cél. A mondás, hogy az érzelmi lények egymás rovására élnek, azt sugallja, hogy a második viszony az uralkodó. A puszta használatban az eszköz, a szerszám átad valamit magából, kopik, anélkül, hogy kapna érte cserébe bármit. A szerszámon csak egy másik szerszám alakít. Egy nem teremtő kapcsolatban a használt személy kopása a másikba épül. Az ilyen kölcsönhatás csak az energiák átcsoportosításával jár, amennyivel az egyik személy erősödik a kapcsolatban, annyival gyengül a másik. Egy energiateremtő esetben az egyensúly magasabb szinten is lehetséges úgy hogy egymás használatában senki sem károsodik. Az, hogy valaki energiákat von el a másiktól, a kettőjük alkotta zárt rendszer szempontjából még nem jelent feltétlenül veszteséget a kihasznált félnek sem. A veszteség abból keletkezik, hogy a kétszemélyes rendszerek nyitottak a külvilág felé. Ha egy nem egyensúlyos kettős rendszerből energiák kerülnek ki, az már végleges veszteség lehet. Az egyensúlyos rendszerekben, a felek szuverén döntésük szerint cserélik saját energiájukat a külvilággal. De ez esetben is csökkennek a belül maradó energiák. Egyensúlytalan elosztás esetén a többletet kapó fél külső kapcsolataihoz nem csak a saját energiáit használhatja. Fenn áll a veszélye, hogy a másik fél energiája, kívül elhasználva, kritikus szint alá fogy. Ez a tárgyiasult személyes viszonyok dinamikája. A kapcsolatokban a közvetlen és tárgyiasult motivációkettősség mindenképpen jelen van. A fenntarthatósághoz, a közvetlen jelleg kölcsönösen elfogadott szinten tartása szükséges. Az optimum nem abszolút, a felek igényein múlik. Egy nő és egy férfi együttélésében, aminek társadalmilag preferált intézménye a házasság, nyilvánvalóak, és részben törvényekben is rögzítettek a tárgyi motivációk. Kevésbé világos, hogy mi is az együttlétezés tartalma. Az együttlétezés minősége azonban könnyen megítélhető. Ha egy elfogulatlan, semleges, láthatatlan, kívülálló szemlélő megfigyel egy párt a mindennapi létezés helyzeteiben, egyértelműen el tudja dönteni, hogy azok alkalmasak-e az együtt létezésre. Az együttléthez ezt a feleknek kölcsönösen látniuk kell.

Tőke (Bolyongás-06)

Sokszor megjövendölték már, hogy a piacgazdaság lerombolja önmagát. Kapzsiságában a hatékonyság, a jövedelmezőség, a költségcsökkentés örökös hajszolásával a tőke elveszi a jövedelmeket a munkától. A munkavégzők jövedelem hiányában nem tudnak vásárolni. A megtermelt áruk eladhatatlanok lesznek. Éppen ez történt. Azt hittük, hogy a piacok maguktól működnek, de nem így van. Egyre nagyobb hiánycikké lesz a megfizetett munka. Ugyanakkor a tőke az emberi létezés időbeli és térbeli szabadságának lehetősége. A technológia, egy a tőke közbenső állapotát megtestesítő képződmény, tárgyiasult tőke, amely az emberre visszaható szolgálat nélkül értelmezhetetlen. Értelme az a képessége, hogy munkától szabadítja meg az embert. Az ember valódi jellege a történelmi és jelenbeli munkával létfenntartástól megszabadított időben teljesedhet ki. Ez a jelleg az, ami nem természeti (nem állati) hanem más, ha tetszik isteni. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a munka és az általa teremtett tőke helyes működtetése isteni mivoltunk kiteljesítésének feltétele. De ma a tőke nem értünk működik. Elszabadult, féktelen ideaként randalírozik a világban és elveszi tőlünk a munkát.

Kötelesség (Bolyongás-05)

A baszással és a munkával kapcsolatban egyaránt felmerülhet a kötelesség fogalma. Kötelesség az, amikor valamit meg kell tennünk, az aktuális feltételektől függetlenül, egy korábbi döntésünk következtében. A házastársi kötelesség kifejezés nem csak azt jelenti, hogy a felek kötelesek eltartani egymást, hanem azt is, hogy együtt élnek és baszniuk kell a másikkal. Hasonlóképpen a munkára is mondják, hogy az egy emberi kötelezettség, amit annak, aki meg akar élni, gyakorolnia szükséges. De hogyan is van ez valójában? Sokan gondolják, hogy a házasságban baszni nem muszáj. A nemi aktivitás valami egyéb dologtól, kedvtől, szerelemtől, miegyébtől is függővé tehető. A munkával is hasonló a helyzet. Nem általános a kötelezettség, mert ha van az embernek más jövedelme, minek dolgozna. Ez esetben a dolgot még bonyolítja a körülmény, hogy nincs is elég munka. Nézzük, mi alapozza meg a kötelességeket. A legális baszás keretét a házasság, a legális, tehát nem fekete munkáét az állampolgárság intézménye adja. A házasság állampolgári lehetőség. Nem állampolgárnak lenni jóval bonyolultabb, mint nem házasodni. Mindkét esetben rátelepedett egy intézmény egy természetes, mindennapi életfunkcióra, és belekevert a napi gyakorlatba egy sor, oda nem illő dolgot. Ha természetes, teremtő, megtartó és élvezhető baszást és munkát akarunk, el kell távolítani róluk a sallangokat és az intézményi kereteke

Betegség (Bolyongás-03)

Van, aki azt állítja, hogy a betegség a normális életfunkció, az egészség a fikció. Egészségről, én is, mint majdnem mindenki, többnyire először az orvoslásra asszociálok. Pedig az orvoslás inkább a betegséggel foglalkozik. Az egészség pedig az élet tulajdonsága. Az egészség a születésnél, az élet kezdetén még egész. A halál pillanatában, az élet végén, már semmi. Az egészség olyan állapot, amikor az egyént semmi nem akadályozza normális életvitelében. Teste, szellemi állapota nem gátolja életcéljai követésében. Vagyis az életben. De mi van, ha nincs az egyénnek célja? Ha csak tengődik. Ha csak azért él, mert még nem halt meg. Életcél-e egy új élet létrehozása? A nemzés, ha úgy tetszik új élet teremtés, de az új egyén egyben egy potenciális halott is. Örök kérdés, az életünk programozott, vagy szabad akaratunktól függ? De mi is a betegség? Ha a halált a betegség okozza, akkor a betegség elkerülhetetlen. Hiszen mindenki meghal. A nem egészség olyan állapot, amikor az egyént valamilyen testével és szellemével kapcsolatos probléma akadályozza az életvitelében, az élésben. A betegség határértéke a halál, mint végleges akadályoztatás. Meg lehet-e betegség nélkül halni? Igen. Testileg és lelkileg egészségesen is lehetünk öngyilkosok. Bár vannak, aki azt gondolják, hogy aki magára kezet emel lelki beteg. Én nem hiszem. És bármikor megölhetők is vagyunk. Lehet-e valaki életvitel szerűen beteg? Igen. Ez is egy lehetséges létforma. Egy determinisztikus, véges számú változatlan elemből alkotott eszközben a működésképtelenséget valamilyen konkrét rész hibája okozza. Ha az adott részt megjavítjuk, az egész újra működőképes lesz. Helyreáll képessége az eredeti funkció ellátására. Ha a villanyrezsó kapcsolója elromlik, nem tudunk rajta főzni. Ha megjavítjuk, kicseréljük, újra működik. Jó lesz megint. Egészséges. Képes a rendeltetésszerű funkciója ellátására. Ha megjavíthatatlan, kidobjuk. Roncs lesz. Meghal. Mi van azzal a rezsóval, amit nem használunk, amin nem melegítünk semmit, ami egy polcon, porosodik. Meghalt az is? Vagy csak a minden funkcióra kiterjedő üzemképtelenséget nevezzük halálnak? A vak, nyilvánvalóan él, pedig nem lát. A bekapcsolatlan rezsó is lehet üzemképes. Egy szerelő a villanymelegítő szerkezetének ismeretében képes annak működését helyreállítani, megjavítani. Az orvos a páciensét szándékai ellenére nem képes meggyógyítani. Az öngyilkos ember élőhalott állapotban történő megmentése nem gyógyítás, csak orvoslás. A betegségek kezelése orvostechnikai ügy. A pácienst az egészsége visszanyerése érdekli. Lehetőségeket szeretne észlelt defektjei kijavítására. És tudni szeretné, mi változik a további életlehetőségeiben a betegségtől. Velünk született, genetikai adottságaink és az öregedés, az életidő múlása, önmagukban is figyelembe veendő tényezők. De ezzel kevéssé törődik a betegségügy. Korunk egészségrontó tényezői, kockázatai közé tartozik az életmódunk változása. Szerepe van a fénykerülésnek, a túl sok fogyasztásnak, és a túlzásba vitt tisztálkodásnak is. Az embert, ha elromlik, nem lehet úgy megjavítani, mint egy rezsót. De, ha üzemképtelen, nem lehet kidobni sem. Az egyénen múlik, hogy az éppen aktuális betegsége meghatározta képességeivel még képes-e értelmesen élni. Hogy mit neveznek betegségnek, nem az orvosokon, hanem a társadalom értékrendszerén múlik. A gyógyításnak nem a betegségekkel, hanem az élni akaró egyénekkel kell törődnie. Az orvoslás feladata az emberek saját egészség céljainak támogatása.

Őszinteség (Eltévedés-14)

Néha, olyan gondolataim támadnak, amit később magam előtt is nehéz vállalni. Azt még nehezebb eldönteni, érdemes-e mással megosztani. Amikor egyszer hazafelé tartottam, egyre csak az járt a fejemben, hogy ha hazaérek, még mosdatlan faszomat leszopatom Vele. Ha egy kicsit inna, még élvezné is. Az is megtörtént, hogy összetört arccal, elöl gecis szoknyában, totál részegen jött haza. Másnap, mikor koncertre mentünk, sebes arccal ült mellettem és mesterkélt áhítattal igyekezte élvezni a zenét, mintha mi sem történt volna. Működik a manipuláció. Dolgozik bennünk is a leküzdhetetlen indulat. Kegyetlen, de egyben változatos az élet. Mindannyian esendők vagyunk. Ezt tudnunk és nem tagadnunk kell. Kell a szemérmetlen őszinteség, hogy lehessen elengedés, és ha elég érettek vagyunk hozzá bocsánat is.

Piac (Eltévedés-11)

Jól jellemzi a piacgazdaságot, hogy az egészséget és a betegséget is üzletté tette. Hiszen hívei szerint minden eladó. De lehet-e üzlet az élet, az idő? Bizonyos értelemben tudomásul kell vennünk, hogy az. A Biblia is rögzíti, amint az Isten és az Ördög üzletel, felosztva egymás közt életpiacot. Ha a piac túlterjedésére gondolok, a gyógyszerpiac jut eszembe. Pedig látszólag ez a legjobban szabályozott piac. Ha az állam tudná szabályozni a piacot, akkor annak itt meg kell látszania. Ma a gyógyszer, mint minden más, piaci termék. A piacon a termelő, aki végső soron az eladó, profitot akar. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy termékét többért akarja eladni, mint amennyi költsége volt vele. Ez a többlet a profit. A gyártó azért dolgozik, hogy minél több profitja legyen. A vevő azért megy a piacra, mert kell neki olyasmi, amit ő maga és közvetlen környezete nem tud produkálni. A vevő igénye vagy természetes szükséglet, vagy olyan képzet, amit más alakított ki benne. A gyógyszert többnyire az orvos rendelte betege számára. A piacon a vevő maga dönti el, hogy a rendelkezésére álló forrásait mire, milyen arányban költi. A piacon a termékek egymással részben vagy egészben helyettesíthetők. Mára a szolgáltatás is termék lett. Az orvoslás is piaci szolgáltatás. Mint minden más. Most csak az olyan piacról van szó, ahol létező termékek adhatók vehetők. Ahol a termékek azonosíthatók. A termékért, a piacon, csereértéket kell adni. Ez olyan valami, vagy a vevő rendelkezésére áll, vagy kölcsönzi mástól. És amit az eladó elfogad. A gyógyszerért és az orvoslásért is fizetni kell. Az eladással a termék a vevő birtokába kerül. Ez a tulajdon formájú magánelsajátítás a mai világrendszer egyik lényege. A gyógyszerpiacon orvoslást és orvosságot veszünk. Az orvosság eladói a gyógyszerek gyártói. Az orvoslás eladói pedig az orvosok. De ki veszi meg a gyógyszert? Ki az igazi vevő? Nem egyszerű kérdés. Az orvosságot az orvos választja ki, és többnyire a társadalombiztosítás és a felhasználó egyén közösen fizeti. Az adott társadalombiztosításra jellemző módon. Az állam, ez esetben teljesen szabályozza a piacot. Csak az lehet gyógyszer, amit az állam annak nyilvánít. Csak ott és úgy lehet adni, venni, ahogy és ahol lehetővé teszi. Bizonyos esetekben, az állam szabályozza az árakat is. Ezen kívül, felügyeli társadalombiztosítást. Beszedi a dolgozók hozzájárulását az orvoslás és a nyugdíjak költségeihez és újraosztja. Az állam, mint vevő is hat az árra. Tehát a szabályozott gyógyszerpiacnak, tökéletes piacnak kell lennie. De vajon így van-e? És egyáltalán, létezhet-e tökéletes piac?

Nektarin (Eltévedés-08)

Gyerekkoromban az őszibarack érintésétől felállt a hátamon a szőr, pedig a gyümölcsöt magát mindig nagyon szerettem. Úgy alakult, hogy csak akkor ettem őszibarackot, ha valaki megpucolta nekem. Ma sincs másképpen, továbbra is viszolygok a barackszőrtől, de már szerencsére nem kell érintkeznem vele. Hajdanában arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne, ha kopasz lenne az őszibarack. És egyszer csak az lett. A kertészek kinemesítették a nektarint. Azóta csak azt eszek. Az álmok néha teljesülnek, a haladás megállíthatatlannak tűnik. Azért néha arra is gondolok, hogy őszibarackot is ennék, ha lenne valaki mellettem, aki szívesen megpucolná nekem.

Szék (Eltévedés-06)

Milyen legyen egy szék. Ezen gondolkodtam egyszer az aktuális konferenciaközpontban, ahová a munkám kapcsán kerültem. Mi a fontosabb tulajdonsága egy ülőalkalmatosságnak? Hogy kényelmes legyen, alkalmas a több órás, néha napos ülésre vagy, hogy egymásba rakva könnyen össze lehessen pakolni és akkor kis helyen elférjen. Nagyon jellemzi világunkat, hogy láthatólag egyre inkább az utóbbi tulajdonság kezd dominálni, pedig a szék alapvetően mégiscsak ülésre szolgál. Elképzelhető lenne valamiféle kompromisszum is. Eszembe jut, hogy a mellékes szempont uralmának klasszikus példája a tradicionális szülőszék. Aki látott már olyat, az tudja, hogy az csak az orvosnak kényelmes, a szülő nőnek nem.

Túlburjánzás (Eltévedés-05)

Több ezer kilométerre repültem végezni a munkám. Vagyis pontosabban inkább üzletet csinálni, hasznot termelni vállalatomnak. Ez már tényleg a huszonegyedik század. Ültem a luxusszálloda erkélyén és néztem a szemben épülő negyvenemeletes toronyházakat. Tucatjával nőttek ki a tengerparti sivatagból. Nem csak láttam, hanem hallottam is a szünet nélkül, éjjel-nappal folyó építkezés tompa moraját, ami éjszaka még jobban észrevehető, mint nappal, amikor más zajokkal is keveredik. Itt néhány éve még érintetlen volt a homoktenger. Csak a keskeny tengerparti sávot hódították meg a többnyire földszintes üdülők. Körülnézve, nem túlzás azt mondani, százával épültek a lakótornyok. Közöttük csatornák kilométerei mélyültek a sivatagban, mesterséges szigetek emelkedtek a tengerben. Utak hálózták be egyre sűrűbben, a korábban halott, vidéket. Mindez egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő. Gyermekkorom sok nyarát apámmal töltöttem építkezéseken. Mélyen belém ivódott az építkezés légköre. Itt csak az ablakomból toronydaruk százait láttam. És mindenütt máshol is nőttek az épületek. A nagyságrend szinte felfoghatatlan. Különösen akkor, ha belegondolok, hogy ott szinte semmilyen feltétel nem adott az emberi akaraton és a szabad pénzen kívül. Láttam, ahogy a strand sávja mellett egy szinte összeérő felhőkarcoló fal készül, feláldozva annak eredeti jellegét. A hely áldozatul esett a befektetők nyereségvágyának. Elszorult a szívem. Ha csak minden sokadik ideköltöző megy le a partra, már megszűnik annak minden varázsa. Egy lesz az arctalan, tehetősebb tömegek élőhelyeiből. Amelyeket én, ha tehetem, gondosan kerülök.

Édenkert (Keresés-21)

A festés és egyéb műtárgyalkotás lényegileg különbözik az írástól. A tárgyi alkotás magában való, míg a leírt szöveg és a rögzített zene teljességében csak a befogadóban létezik. Fogalmai is másak, függetlenek a nyelvtől, és a hangoktól. Itt az anyagiság konkrét esendősége inkább lehetőség, mint gát. A műtárgy nem csak a megértésre számíthat, használata az érzékeket is megmozgató gyakorlat. Az anyagi test is része a befogadás totalitásának. A múzeum a műtárgyak esszenciája. Az én megvalósult álommúzeumom a tengerre néz. Feloldódik a természetben, sőt talán még mintegy valódibbá is teszi azt. Különböző korú épületek vegyülnek el a tájban teljes harmóniában. Ember és természet itt nem rivalizálnak egymással. Az épületek, mint keretek, és műtárgyak élénk diskurzusban léteznek a befogadó erdővel és a szomszédos tengerrel. Az arányosság szinte kihívóan tökéletes. Az egész maga az esztétikai álom. Tele korábban csak érzett, de itt kifejezést kapott, ismerős tulajdonságokkal. A valódi látvány meghaladja a bennem korábban bontakozó képzetet. Megvalósult az itt és most térbeli rendje és időtlenen harmóniája, lecsillapítva a múltat és jövőt fürkésző képzeletet. Itt az ébrenlét is olyan vonzó, hogy nincs álom, ami felülmúlhatná. Jó tudni, hogy van ilyen hely.

Példakép (Keresés-19)

Olyan ember volt, aki megtestesítette azokat a tulajdonságokat, amelyeket ha belefognék, összeszedhetnék magamnak követendő ideálként. A bekövetkezett változásoknak köszönhetem, hogy megismertem. Mesterem, mert az lett, volt. egy északi országban született és megszemélyesítette az én akkor még megfogalmazatlanul áhított Európámat. Világra nyitottság, érzékenység az emberek napi ügyei iránt, közösségi értékvállalás, a tradíciók képviselete és az igény a folyamatos újra, jobbra egyaránt jellemezte. Túl a hetvenen is képes volt minden dologra gyerekként rácsodálkozni. Tudta úgy vizsgálni a dolgokat, hogy kívül maradt rajtuk, de tudott bármivel és bárkivel azonosulni, ha azzal tudott segíteni. Kérlelhetetlenül plebejus demokrata volt, nem szívlelte sem az emberi, sem az intézményi hatalmaskodást. Hitt az értelemben, és abban, hogy azt közösen meg lehet közelíteni. Túljutott a pénzen, a dolgok valódi értékét kereste. A tett számára már nem eszköz, hanem cél volt. Meg tudta tisztítani a munkáját az elidegenedéstől, úgy valósította meg magát, hogy közben többet adott másoknak, mint amit elvett szükségletei fedezésére. Életem veszteségei közé tartozik, hogy már nem él, de egyik legnagyobb élményem, hogy a barátja lehettem

Szoborcsere (Keresés-17)

Szülőhelyemen az éppen kifutó rendszer nagy történelmi alakjának a szobra egy gödörben volt. Ezt az elrendezést a kor késői szakaszában a művésznek már megengedett extravaganca szülte. Annak tagadása volt, hogy a szobrok talapzaton szoktak állni, a környezetből kimagasodva. Ezért, esetünkben a szoboralak, egy aréna közepén, annak legmélyebb pontján ült. Az őt szemlélő nála mélyebbre, csak ásóval kerülhetett volna. Vagy esetleg mellé fekve. A nagy ember vissza lett helyezve közénk, alulra. Persze lehet, hogy ennek az elrendezésnek, a művészi önkifejezés mellett, az is célja volt, hogy a szobrot ne lehessen ledönteni. Mert szülőföldemen a szobordöntögetés, mint a változások velejárója, bevett történelmi szokássá vált. Mindenesetre ezt a cél nem sikerült elérni. A szobrot ugyanis, ha nem is ledöntve, hanem felhozva, de eltávolították. A változtató akaratból más átrendezésre nem futotta. Így helyére, a mélyponti fókuszba, egy másik, most már álló szobor került, az már egy talapzatra, életnagyságnál kisebb méretben. Akkora és olyan lett amennyire éppen futotta. Az új szobor egy ronda giccs. De éppen így fejezi ki híven a bekövetkezett változást. Lehangoló látványa szülte meg bennem az ötletet, mifelénk a szobrokat cserélhető fejjel kéne megalkotni. Semleges, korálló ruházatú testtel, melyre könnyen illeszthető az aktuális rezsimnek kedves fej.

Művelődés (Keresés-15)

Evidenciának tűnik, hogy az aktívak cselekednek. Ők hasznosak. Alkotnak és hozzáférhetővé teszik alkotásaikat. Nem az ellenértékért teszik, hanem magáért az ügyért, az emberekért. Kultúra nélkül meztelen az emberi lét. A meztelen testet és meztelen lelkeket is öltöztetni kell. De tudjuk, hogy a magunkra húzott öltözéket szemérmetlenül tépi le rólunk a szükség és a vágy. A kultúra eszköze a művelődés, élettere a szellem színpada. A szereplőket a kultúra látja el ilyen-olyan ruházattal. A szellem kölcsönhatásokban él. A magára hagyott egyén könnyen meztelenedik vissza állattá. A kultúrát magunkra ölteni és viselni is meg kell tanulni. Nem csak alkotókra, hanem az alkotásokat másokhoz eljuttatókra is szükség van. A kultúra csak folyamatos, tudatos tevékenységgel tartható fenn, mert alkotásai olyan emberi konstrukciók, amelyeket könyörtelenül pusztít el a magára hagyott evolúció, és emészt fel az ellensúlyozatlan entrópia. A kultúra léte közös felelősségünk.

Gazdaságtan (Keresés-04)

Bár mérnök lettem, érdekelni kezdett a közgazdaság. A gazdaságtan, látszólag szerényen, csak arra vállalkozik, hogy néhány egyszerű kérdésre válaszoljon. Kutatja, hogyan hoznak döntéseket az emberek. Meg azt is, hogy közben hogyan hatnak egymásra. Azt is próbálja feltárni, hogyan jönnek létre az élethez szükséges javakat. Ez a megközelítés akár hasznos is lehetne, ha nem lenne mögötte az a rejtett állítás, hogy ez maga az élet lényege. Én már akkoriban is éreztem, hogy a gazdaság nem maga az élet. A gazdaság csak egyik eszköze az ember társadalmi létezésének. Az élet máshol van. Hogy hol, azt akkoriban még csak sejtettem.

Nyugat (Belátás-09)

Akkorra, amikor az egyik egyetemi nyári szünetben először sikerült Nyugatra utaznom, a baráti országokat már bejártam. Az idő tájt nyugati útlevelet nem volt egyszerű szerezni, én mégis első kérésre kaptam. Amikor barátaimmal átmentünk a jól őrzött határon, azonnal érezni lehetett a különbséget, mégsem tudom ma sem megmagyarázni miben is állt. Első nap a legközelebbi nyugati fővárosig jutottunk. A nyugattal szembeni illúzióim aznap estéig maradtak felhőtlenek. Pénztelenségünk okán egyik velem utazó barátom nővérénél szálltunk meg, hogy aztán másnap vonatra szállva mélyebben behatoljunk a nyugati világba. Barátom helyi sógora merő kedvességből elvitt minket egy pankráció előadásra. Az egymás agyonverését eljátszó izomkolosszusok álságossága és a közönség valódinak tűnő felajzottsága, úgy együtt émelyítő volt számomra. Az egész dolog értelmetlensége feldühített. De az igazi sokkot az okozta, amikor megtudtam, négyünk jegyének árát az egész utazásra szánt pénzemből sem tudtam volna kifizetni. Teljesen elképedtem. A sógor láthatóan büszke volt magára, arra hogy meghívott minket, került, amibe került. Igyekeztem előtte nem utálkozni, hiszen jót akart. Lelkesen ismételgette, ugye ilyet még nem láttatok nálatok keleten. Megnyugtattuk, hogy nem. Így mutatkozott be nekem a piacgazdaság, cirkusszal. Az ottani kenyérről akkor még keveset tudtam

Szétszakítottság (Belátás-08)

Egyetemi éveim sajátos kettősségben teltek. Voltam én magam és volt a világ rajtam kívül. Egyik reggel felkeltem és visszanéztem az ágyamra. Rezignáltan tudomásul vettem, hogy továbbra is ott fekszem. Én magam is kettéváltam. Miközben felvettem a fürdőköpenyem és begyakorolt mozdulattal fogtam a szappant, fogpasztát és fogkefét. Figyeltem magam, amint hanyatt fekve nézem a plafont. Kibotorkáltam a folyosón lévő mosdóba, ahol szokás szerint csak hideg víz volt. Alá dugtam a fejem, amitől felkaptam a párnáról. Felocsúdva restségemet kárhoztattam. Ideje volt felkelnem. Közben már meg is mosakodtam. Föltápászkodás közben meglepve láttam, hogy a köntösöm nincs a fogason. Már nem is furcsálltam a dolgot. Épp az imént vettem fel. Akkor még szerettem meztelenül aludni, élveztem, hogy szabadon mozogtak [p1] tagjaim. Különösen frissen vetett ágyba imádtam ruhátlanul feküdni. Pucéran indultam el, a mosdócuccokat nem is kerestem, mert azok már a mosdóban voltak nálam. Kilépve az ajtón, éppen szembe jöttem. Nem volt nálam és rajtam semmi. Idegesen néztem körül, de senki nem figyelt rám. Pedig reggeli csúcsforgalom volt a kollégiumban. Mindenki késésben és rohanásban volt. Lassan már elkezdődtek az első előadások. Igyekeznem kellett, hogy beérjek. Átadtam magamnak a mosdócuccot. Megnyugvással láttam, nem vagyok ruhátlan. Nem agyaltam azon, miért láttam magam meztelennek. Azért nem vettem fel a fürdőköpenyt, mert már rajtam volt. Visszaérve a szobába, már ott voltam felöltözve. Milyen gyors vagyok, állapítottam meg, miközben felvettem a télikabátom. Jót röhögtem, mikor megláttam magam pucéron, nagykabátban. Az órámra néztem. Ha be akarok érni az első előadásra, azonnal indulnom kell. Amikor elmentem, végre bekaphattam a reggelimet. Ekkor arra lettem figyelmes, hogy valaki monotonon beszélt. A körülöttem ülők rám bámulva duruzsoltak. Rájuk akartam szólni, mikor eszembe jutott a teavíz. Mentem érte a konyhába. Most sem vittem konyharuhát, mint rendesen. Puszta kézzel próbáltam levenni a kannát. Égési seb nélkül még soha nem sikerült. Akkor sem. Elkapva a kezem a kannafülről, orrba vágtam a mellettem ülő srácot. Furcsán nézett rám. Magyaráztam neki, hogy nem hoztam magammal a konyharongyot. Szánakozva nézett rám és bökdösve hívta fel rám másik oldali szomszédja figyelmét viselkedésemre. Akkor döbbentem rá az addig magától értetődőnek tűnő tényre, hogy meztelenül ülök az előadóban. De a jó meleg tea, ami addigra elkészült, elvonta magamról a figyelmemet. Szeretem, amikor a friss forró tea átjárja a testem. Közben hallottam, hogy valaki a differenciálegyenletekről beszél. Teázás közben? Kezdtem magam rosszul érezni. Nem találtam a nagykabátomat. Pulóverben rohantam az egyetemre. Megint elkéstem. Csak az nyugtatott meg, hogy még üres az a hely, amelyiken ülök. Elfoglaltam. Együtt lettem újra. Összeszedtem magam. Azóta már pizsamában alszom. A forró teát még szeretem és ma is ugyanazt a teafőzőt használom, nem fogott ki rajta az idő, tankgyárban készült, hatalmi parancsra.

Megváltoztathatatlan másság (Belátás-04)

Sokáig nem tudtam megnevezni, mi volt az, amivel az első külföldi egyetemi évemben küzdöttem. A magánnyal vívott harcot felfogtam belőle. De ennél többről is volt szó. Voltam én és volt a környezet, ami szinte mindenben eltért attól a napi élettől, amit én korábban éltem, és attól is, amit gondoltam élni a jövőben. A különbség akkora nem volt, mintha egy halat akvárium helyett kalitkában akarnának tartani, hiszen a közvetlen létezésemet nem veszélyeztették a körülmények. Kaptam levegőt, nem éheztem, nem fáztam. De valami olyan ürességet éreztem magam körül, elsősorban szellemi értelemben, amit mindenképpen ki akartam tölteni. Valahogy nem tudtam illeszkedni a létezéshez. Érdekes módon ezt a környezetem nem nagyon vette észre. Viselkedésem nem volt számára feltűnő. Frusztrációm nem érte el a közeg számára irritáló szintet. Békén hagytak, sőt a maguk módján igyekeztek segíteni is. Nem az ő jóindulatuk hiányzott. Bármit próbáltam tenni, nem tudtam érdemben változtatni az érzeteimen távol a szeretteimtől. Azzal kellett laknom, akit kijelöltek. Teljesen meghatározott volt az órarendem. Azt kellett ennem, amit kaptam. Akkor kellett fürödnöm, amikor a fürdőben férfi időszak volt, heti háromszor. A nyelvi nehézségeim miatt még a véleményemet sem tudtam úgy elmondani, ahogy akartam. Ezek a dolgok egyenként nem elviselhetetlenek, de egymásra halmozódva nagyon frusztrálók. Szenvedtem attól, hogy a környezetet nem tudtam semennyire a saját képemre igazítani vagy megváltoztatni. Különösen utóbbi, a változtatás reményének hiánya viselt meg nagyon. Az hozta meg a változást, amikor nevén tudtam már nevezni azt, amitől szenvedtem. Az olyan környezet, ahol a túlélésnek egyetlen lehetősége az alkalmazkodás, neveztem el megváltoztathatatlan másságnak. Amikor ezt felfogtam, sem ment könnyen, de sokkal egyszerűbb lett az életem. Ha semmi mást nem tanultam volna meg az egyetemen, mint a megváltoztathatatlan mássággal való együttélést, már megérte volna. De miután energiámat már nem kötötték le a reménytelen csaták, jutott belőle a körülöttem létező világ tanulmányozására. A csótányhoz, vagy egy patkányhoz, teljesen más a viszonyunk, ha vizsgálati tárgyként tekintünk rá, mint amikor zsigerből undorodunk tőle. Igaz az állítás, hogy a dolgok akkor megismerhetőek és megszelídíthetőek, ha sem túl közel, sem túl távol nem vagyunk tőlük. Onnan kell nézni őket, ahonnan jól látszanak. Ahol sem a testi viszolygásunk, sem a felismerhetetlen részletek nem akadályozzák megismerésüket.

Építőtábor (Kibomlás-10)

Az építőtábor a társadalmi munka egyik diákoknak, egyetemistáknak kitalált formája volt. A mai generációknak nehezen elmagyarázható dolog. Már maga A kiindulás, hogy a munka közvetlenül hasznos lehet.. Ha mai analógiát keresünk, akkor, az önkéntes munkához hasonlíthatjuk leginkább. De amíg az önkéntes munka, többségében, konkrét emberek megsegítését szolgálja, a társadalmi munka a társadalom elvontabb céljait hivatott szolgálni, többnyire olyan területeken, ahol a rendes munka nem állt kellő mennyiségben rendelkezésre. Ilyenek voltak a teljes foglalkoztatottság társadalmában a nyári mezőgazdasági kampánymunkák. Erre a munkára alkalmazták a nyári oktatási szünetben a diákokat. Mi egy állami gazdaságba jártunk, ahol a szőlőtermesztés munkáiban segédkeztünk. Nyáron metszettünk és támrendszert, készítettünk. Voltak, akik ősszel a szüretnél segédkeztek. A tábornak nem azért volt építő a neve, mert az építés a kor kedvenc fogalma volt, egyébként az volt, hanem mert eredetileg valóban építkezéseken dolgoztak a táborozók. Sokáig erőltetett menetben épült az ország. Csak az erőfeszítés enyhülésével kerültek más munkák is a palettára. Bár a szünidő terhére lehetett önkéntesen jelentkezni az építőtáborba, sokan jelentkeztek. Tudom, hogy voltak olyanok, akiknek ez valamiféle kényszer volt. Lett volna más időtöltésük, de mégis ezt választották, mert jó pontnak számított. Én szerettem építőtáborozni. Munkám, munkánk eredménye látható volt és olyan összeszokott társaságunk volt, amiben jól éreztem magam. Ezen kívül adtak enni, szabadidőben eljutottunk uszodába és különböző kulturális programok is voltak. És, esetemben, közel voltak a lányok, mert én mindig azon kevés vegyes táborban dolgoztam, ahol együtt voltak a fiúk és a lányok. És tényleg hasznosnak is éreztem magam. Az, hogy a munkaversenyben egy baráti országba szóló külföldi utazást is nyertünk, csak hab volt a tortán.

Mozgalom (Kibomlás-06)

Ifjúkoromban nagy szerep jutott a közösségeknek. A mozgalom a kor tipikus fogalma. Azokat a közösségi emberi cselekvéseket jelenti, amelyeknek nem közvetlen célja az anyagi termelés. Olyan csoportos tevékenységeket takar, amelyek az ember közvetlen formálását tűzik ki célul. A mozgalom ideáltípusa a közösségi ember. Olyan valaki, aki a csoport érdekeit fölébe helyezi a sajátjainak. Aki cselekedeteinél képes figyelembe venni más érdekeit, sőt akár más érdekében is képes fellépni. Ezekkel az elvekkel könnyen azonosultam akkoriban. Ma sincs velük bajom, vállalhatók. Sok kortársammal, akkoriban a szabadság, egyenlőség, testvériség működő gyakorlatát kerestük. Ebben igazából az sem zavart, hogy a felnőttek társadalmában nagyon kevés példát láttunk. Azt gondoltuk, hogy majd mi megmutatjuk, hogy képesek vagyunk változtatni. Az hogy ehhez magunknak kell elsősorban változnunk, akkor még nem volt világos számunkra. Mi a világot akartuk megváltani. Elkülönülve voltunk mi és a megváltandó világ. Sok időt töltöttünk együtt. Nem volt divat az egyéni elmélyülés. Másokkal mértük magunkat. Elhittük, hogy minden lehetséges. De hogy mi is a Minden, abban elég szegényes volt a fantáziánk. Csak a közvetlen környezetünket láttuk. Többségünknek, a kétkezi munkások gyerekeinek az ideák világát a hatalom eszméi képviselték. Nem ismertük és nem gyakoroltuk az autonómiát. De megtanultuk, hogy együtt többek lehetünk. Hittük, hogy rajtunk is múlik. De nem tudtuk, hogy melyek a választható alternatívák. Elfogadtuk a kijelölt utakat, mert azok is ígéretesebbek voltak a helyben maradásnál. Együtt menni kevesebb dilemmával jár. Ha a közösség maga is cél, kevésbé fontos az irány. Különösen, ha nincs is önálló elképzelésünk róla, merre van előre. Körülöttem mindenki szegény volt, vagy legalábbis annak látszott, annak mutatta magát, ezért sem hiányzott a gazdagság, és azért sem, mert nem igazán tudtam, valójában mi is az.

Ezerkilencszázhatvannyolc (Kibomlás-05)

Én csak a hetvenes évek végére lettem hatvannyolcas. Elgondolkodok, mit is jelent az, hogy hatvannyolcas nemzedék. Ezt a nemzedéket mifelénk nagy generációnak is hívják. Gyakran hallgatok akkori zenét, különösen a Pink Floyd Fal című lemezét szeretem. Csak nagyon hangosan élvezem. Amikor felfedeztem magamnak már végzős egyetemista voltam. Ez a zene tudja legközvetlenebbül, újra és újra felébreszteni bennem a szabadságvágy érzetét. Nem a szabadságét, a vágyét, ugyanúgy ahogyan azt a hetvenes években éreztem. Ez a mindentől megtisztított, nyíltan felvállalt szabadságigény számomra a hatvannyolcas szellem lényege. Tizenévesen álmomban gyakran voltam madár a kék égben. És soha egy pillanatra sem akartam egy tégla lenni, a szürke falban. Arra a kérdésre, mit sikerült kihoznunk a hatvannyolcas indulatból, nehéz felelni. Arra is, milyen lenne ma a világ e szellem akkori kiáradása nélkül. De abban biztos vagyok, hogy hatvannyolc nélkül rosszabb lenne a világ. Persze több is kijöhetett volna a dologból. Nagyobb lehetőség volt benne. Kihozhattunk volna belőle egy új világot. Keleten és nyugaton egyaránt. Annak spontán felismerése, hogy a külső és belső világot egyszerre szükséges átalakítani történelmi pillanat volt. De nem született belőle működő, új létideál. Az érdekszabdalt világ tehetetlensége és a halmon lévők mohósága erősebbnek bizonyult. A biztonságvágy győzött a szabadságvágyon. Azért a felismerés, ha még öntudat-gyengén is, szellemmé formálódott. Ami, azóta is jelen van kiirthatatlanul. Az ember, lényegét tekintve, teremtő, közösségi lény. Már akkor nyilvánvalóvá vált a régi világ fenntarthatatlansága. De nem jött létre egy új modell. Teljesen érthető a változatlanság embereiben a nem szűnő gyűlölet hatvannyolc iránt. A bizonyosságot a teremtett világ felsőbbrendűségében, a még látszólag győztes hívők is, örökre elvesztették. Támadják a fejlődés gondolatát, az evolúciót. De kénytelenek használni a változást, hogy megőrizhessék, amit magukénak hisznek. A fundamentalista teológia, önmaga tökéletesítésével, morzsolja kétséggé a hitet, ami létrehozta. Az uralkodó győztesek tulajdonuk mértéktelen szaporításával, hatalmuk mohó kiteljesítésével gyilkolják folyamatosan önnön létalapjaikat, a természetet és a munkát. Hatvannyolc megakadt a változatlanság erőinek torkán. Lenyelni nem tudták. Kiköpni félnek. Nem sok választásuk maradt. Vagy belefulladnak, vagy kihányják. Az utóbbi esetben, ha toleranciát tanulnak, még nekik van esélyük az életben maradásra.

Tabu (Kezdés-12)

Annak a háznak a tulajdonosa, akinek a házában laktunk, gimnáziumigazgató volt. A helyi hatóságok költöztettek be hozzájuk, mert nagynak találták a házat családja méretéhez képest. Ma is tisztán emlékszem arra a kora délutánra, amikor az igazgató elvtárs behívott magához a lakásukba. Az igazgató elvtársat volt, aki igazgató úrnak hívta. Apja köztiszteletben álló fogorvos volt a világháború előtt. Lágerben pusztult el, ahová származása miatt vitték. Az igazgató elvtárs csodával határos módon maradt életben. Hívő emberek segítségével egy kerti veremben töltötte a vészterhes időt. Így maradhatott életben. Azon a napon ő is és én is egyedül voltunk otthon. A szobájában, ahová az előszobán át lehet bejutni, sötét volt. Az előszobából nyílt, ahonnan a fürdőszoba. A szoba tele volt cikornyás, polgári bútorokkal. Apám használta ezeket a szavakat. Mindenfelé könyvek hevernek. Az íróasztalon, a bőrgarnitúrán, a faragott fiókos szekrényen és még a földön is. Az igazgató úr sokat olvasott. A teljes falat beborító könyves szekrények különösen tetszettek nekem. Fölfelé emelve, a könyvek fölé betolható üvegajtó védte a könyveket a portól. Hívott, hogy menjünk át a hálószobába. Ott az ablaknál, ami arra a zárt verandára nyílt, ahonnan a mi lakásunkba lehet bemenni, egy párnázott szék előtt megáll. Elővette a farkát, mutatva nekem. Fasza amolyan fél mereven, kandikált ki a sliccén, a házikabátja alól. Mondta, fogjam meg. A mi családunkban senkinek sem volt házikabátja. A dolog elég váratlanul ért, mégis megfogtam. Érdekes érzés volt, ahogy merevedett. Jó nagy lett neki. Mikor már teljesen kemény lett, kérte, hogy én is vegyem elő a kukimat. Így mondta. Lehúztam a nadrágomat. Az enyém nem volt slicces. Elővettem. Nem undorodtam a faszától. De azt sem mondhatom, hogy különösebben jól esett fogni. Érdekes szaga volt. Nem undorított. Ő is megfogta az én pöcsömet. Nem volt rossz érzés. Egyszer már korábban is éreztem hasonlót. Akkor volt az, amikor egy ismerősünk kislánya lovagolt nagy vehemenciával az ölemben, mikor nálunk voltak vendégségben. Először akkor fedeztem fel a pöcsömet, mint örömforrást. Érezem, ahogy megmerevedett a kezében. Akkoriban ez gyakran spontán is megtörtént. Házigazdánk nem volt kellemetlen ember. Finom, művelt, választékos beszédű volt. A fennálló rendszer feltétlen híve. Közben az ö fasza még keményebb lett. Elkezdte húzogatni az enyémen bőrt. Nem volt rossz. Kérte, hogy én is húzogassam az övén. Megtettem. Most már mindketten csináltuk. Mikor kibuggyant a nedv a farkamon, még hevesebben rángattam az övét. Aztán az is elsült. Jó bő folyammal. Mindkettő a szőnyegre. Akkor lettünk igazán zavarban. Monogramos kéztörlőt hozott. Először engem törölt meg. Azután magát. Kicsit nézegettem még a könyveit. Kölcsön is adott egyet, ami különösen tetszett nekem. Aztán visszamentem hozzánk. Nem kellett mondania, hogy ne mondjam el senkinek, amit csinálunk. Tudtam, hogy titok. A dolog, minden erőszakot nélkülözve, megismétlődött még néhányszor. De azonnal abbamaradt, amikor a hívására először nemet mondtam. Sokáig laktunk még azután is a házában. Mindig kedves volt velem és könyveket is adott kölcsön olvasásra.

Szegénység (Kezdés-09)

Gyerekkoromban az életem egyszerű volt. A szegénység általában nem igen vonzza a bonyolultságot. Nem éheztünk. Volt hol laknunk. Néha nyaraltunk is. De mindig mindennek meg kellett nézni az árát. Apám bölcsességének, legalább egy fityinggel többet kell keresnünk, mint amit költünk, betartása anyámra maradt. Nem ment könnyen neki. Ő gyakran evett maradékot. Általában vajas vagy zsíros kenyeret vittem uzsonnára az iskolába. Csak néha kaptam pénzt, hogy vegyek magamnak valamit. Olyankor mindig két kiflit és egy kocka ömlesztett sajtot vettem. Éppen kifutotta a kapott pénzből. Néha eszembe jutott, hogy költhetném másra is. Nem tettem. A tejbolt, ahol a sajtot vásároltam, a községháza épületében volt. Mellette volt egy vegyesbolt is. A kiflit ott a vettem. A vegyesboltban is volt sajt, de én jobban szeretem a tejboltot. Inkább kétszer álltam sorban. A tejboltban a fal mellett sorakoztak a kannák. Enyhén savanyú szag terjengett, amit tulajdonképpen szerettem. Néha délután is oda küldött anyám a másfél literes alumínium tejeskannával tejért. A legolcsóbb tejet vettük, amelyik nem volt pasztőrözött. Anyám forralta fel. Hazafelé sutyiban mindig belekóstoltam. Levettem a kanna fedelét, és abba töltöttem magamnak egy kicsit. Jó a nyers tej. Szerettem úgy forralatlanul. Anyám nem szerette, ha beleittam a tejbe. Ha észrevette, hogy hiányzik belőle, jól megszidott. Ma már tejet csak a kávéban iszok.

Isten (Kezdés-08)

Bár nem hiszek benne, sokszor elképzelem Istent. Néha sajnálom is. Nem lehet könnyű neki sem. Mindenki, aki keresi, másképp közelít hozzá. Ez még rendben van. Nem vagyunk egyformák. Én szeretem magam intézni dolgaimat. Hamar rájöttem, hogy én nem igényelek közvetítőt. Istennél, ha létezik, nagyon nehezményezném, ha ő igényelne. Ha neki szüksége lenne a sok, különböző egyház segítségére. Ha van, neki nem kell senki közbenjárása. Ha ő és én vagy más egyaránt akarjuk, megtaláljuk egymást, amikor szükségünk van rá. Azt is nehezen tűröm, hogy minden egyház a maga útját kínálja, mint egyedül üdvözítőt. Biztosan nincsen, királyi, egyetlen út. Bízom benne, ha van, nem tesz különbséget. Vagy mégis? Akkor hogyan? Tényleg tetszik neki a sokféleség? Persze az is lehet, hogy nem csak egy isten van. Hanem minden megjárt út végén van egy-egy? Vajon éppen annyi isten van-e, ahány istenkereső? Vagy én magam vagyok magamnak, mi magunk vagyunk magunknak az Isten? Tulajdonképpen mindegy. Biztosan jut nekünk annyi Isten, amennyiben hiszünk.

Nekibuzdulás (Belefogás-08)

Tudom, a világ nélkülem is elvan. Nem hiányzom neki. De az én életemet az én döntéseim befolyásolják. Maga az életem elágazások sorozata. A választásaimra más emberek hatással vannak. Közöttük létezem. Adok, kapok, cserélek. Mindent, ami nekem és másnak kell. Megjelenek a piacon. De nem mellékes, hogyan működik körülöttem a világ. A természet, a gazdaság, a társadalom. A dolgok ismerete azért is fontos, mert én magam nyomot akarok hagyni. Jel akarok maradni a léten. Ez az élethivatásom. Nem kívánok mást, mint lehetőséget a szuverén életre. Szabadon élni és alkotni. 

Hely (Belefogás-07)

A helyeket a jelenlét hozza létre. Sokáig nem értettem, mi a közös azokban a helyekben a világon, melyeket kedvelek. Aztán rájöttem, hogy a jelenlétem minősége a közös bennük. Az, hogy jó ott lenni. Csak úgy. Minden cél nélkül. Az utazás számomra más emberek élete megismerésének lehetősége. Nem a helyek, hanem az élőhelyek érdekelnek. Az ember élőhelyei. Még akkor is, ha közvetlenül nem kerülök kapcsolatba a helyiekkel. De az utazás egyre fontosabb elemévé vált számomra a visszaérkezés. Ha az utazás, mint cél a mindennapi létből való kilépés eszközévé válik, tartalmát veszti. Akkor már csak menekülés. Az élet fűszeréből annak pótlékává válik. Belegondolva kedvenc helyeimbe, azok olyan környezetek, ahol szívesen élnék. Ahonnan igazából nem vágyok továbbmenni, ahová haza lehet térni. En sok helyen tudnék élni. Hogy mégsem megyek máshová szülőhelyemről a világba, főleg a nyelv miatt van. Van szerepe a gyerekkornak, az emlékeknek is. Mégis a nyelv az igazi, a szellemi haza. A helyet a jelenlét lehetséges minősége határozza meg. A testi és a szellemié jelenlété, aminek közege a nyelv. Attól leszek otthon, hogy biztonságban érzem magam. Nem kell viselkedni, tudok csak lenni. Ez a szabadság. Amikor alkotni tudok és vannak, akik megértik, amit teszek és beszélek. És ha baj van, sem kell menekülnöm.

Életjáték (Belefogás-06)

Az ember akarattal megáldott lény. Hogy teljesen eredendően nem determinált, talán senki sem vitatja. Ha önálló akarattal rendelkező lények együtt léteznek, szabályokra van szükségük. Ez a szabályozott élettér a társadalom. A létezés egy nagy játék. A játéknak vannak céljai. Vannak győztesei és vesztesei. A győztesek nem tekinthetik győzelmüket igazságosnak. Az igazság a játék kategóriája és nem a játékosoké. Az a játék nullaösszegű, amikor a győztesek nyeresége megegyezik a többiek veszteségével. A győzelem nem erkölcsi, hanem gyakorlati kategória. A szabályokat csak az összes játékos, győztesek és vesztesek, együtt alkothatják meg és módosíthatják. Konszenzussal. Ha a győztesek, a győzelemhez vezető játékmód ismeretében, változtatnak a szabályokon, becstelenül járnak el. A becstelenség egyben egyensúlybontó is. Az emberi játék számára az általános jólét és az alapvető egyenlőség olyan feltételek, amelyek nélkül az emberek hosszú távú, békés együttélése nem képzelhető el. A jólét és az egyenlőség a biztonságérzet fő tényezői. Az akaratvezérelt lények mindenekelőtt létbiztonságra törekszenek. A biztonságot társadalmi túlélésük alapjának gondolják. A jólét és az egyenlőség a társadalmi béke legfőbb paraméterei. Ha ezekhez hozzáadjuk a fenntarthatóságot, megkapjuk a társadalmi játék fő céljait. Jólét, egyenlőség, fenntarthatóság. A fenntarthatóság igénye az emberi faj természeti mivoltának tudomásulvételét jelenti. A társadalom és a természet játéka nullaösszegű. Amit az ember megnyer, azt a természet elveszíti. A fenntarthatóság az emberi játék anyagi alapja. Egyenlőség nélkül nincs fenntartható játékszabályozás. A jólét szellemi és anyagi javak megfelelő mértékén alapul. A játékot egyensúlyozó mechanizmus a kultúra. A kultúra maga is a létezés társasjátéka. A kultúra nem kizárólagosan anyagi természetű, nem nullaösszegű játék. Nyeresége nem csak valaki más veszteségéből, hanem a szellemi világ, alkotó kiterjesztéséből, teremtésből is ered. A szabadság, az egyén lehetősége az általa művelt játékok szabályainak alakítására és akarata megélésére. Mások hasonló jogainak tisztelete, olyan korlát, amibe saját szabadságunk megélésekor mindenképpen beleütközünk. A társadalomnak éppen az a feladata, hogy ezt kezelje.

Felütés (Belefogás-03)

A munka a létező piacgazdaságokban a többségnek olyan, mint a "seggbebaszás". Ha a prűdebbek itt abbahagyják, sokat veszítenek. Az anális változatnak semmi köze sincs a baszás eredeti funkciójához, a szaporodáshoz. Ahogy ma az átlagos munkának sincs köze az élethez szükséges dolgok előállításához. Mégis csináljuk mindkettőt. Az elsőt jobbára önként, mert kívánjuk. A másodikat többnyire kényszerből, bár nem akarjuk. Az én viszonyom mindkét dologhoz egyszerű, csinálom és igyekszem megszeretni és a magam képére formálni. Biológiai és társadalmi kényszereimet igyekszem saját javamra fordítani, ha már lenni és tenni muszáj. Sőt még élvezni is próbálom. Olykor tudom is. És mindenképpen meg akarom érteni, miért is teszem, éppen azt, amit teszek.

Titok (Helyzet-03)

Az ismeretlen nem titok. A titok elrejtett, már ismert dolog. A titokfejtés nem megismerés. A titok kreált rejtvény. Konstruált ismeretlen, ami ki van ragadva a mindennapi világtól. A titkosítók szándéka, hogy lekösse tudat kapacitásait. A titok célja az, hogy a rejtett ismeret feltárásával ne bomoljon fel az addig megkonstruált kirakatvilág rendje. Mert a kiterjedő megismerés aláássa a már elfogadtatott tudás érvényességét. És akkor a világot csak újabb teremtéssel lehetne rendbe tenni. Ez az, amit az egyszeri és végleges teremtés hívei mindenképpen el akarnak kerülni. Ez a konzerváló gondolkodás lényege. A titok a konzerválás eszköze. Ezért nem titokfejtéssel kell töltenünk időnket, hanem megismeréssel és teremtéssel. A titkokon át kell ugrani. Izolálni kell, és ki kell iktatni őket életünkből. A titok egy sajátos formája a bűnök leplezése. Csak a fel nem vállalt bűnök képezhetnek titkot. A felvállalt bűnök, nem titkosak. Azok megismerhetők. A titok lényegi tulajdonsága, hogy kirekesztő. A kirekesztés komoly erőfeszítéseket igényel. Az entrópia a titkokat is könyörtelenül lerombolja. Ebben különbözik az ismeretlentől, amit az entrópia véd. A titokőrzés, komoly tevékenyég. Értékes a titkot létrehozók számára. A titokőrzők jobb sorsra érdemesek, mert életük jórészét megeszi a titok. A titokromboló entrópia a szellem integráns része. Lebontja a felesleges, nem kezelt, magukra hagyott titkokat. Egyfajta hulladékártalmatlanítást végez ezzel, eltakarítva azt, ami haszontalanná vált. A titokgyártás, nem teremtés. Valódi teremtett dolgokból nem lesz felesleges szemét. A szellemteremtés folyamatos és fenntartható. A baszás és a munka nem titkok. Az édenkertben még természetes formájukban voltak jelen. Ott kapcsolódtak össze a hazugsággal, mert a titkot mindig hazugság fedi. A hazugság a titok sminkje. Ha nincs titok, értelmetlen a hazugság. Az ördög, ha van, elégedetten mosolyog titkainkon.