Valóságtöredékek
Tovább (Kitekintés-13)
Az együttlét és csinálás, gyakorlatuk minden nehézsége ellenére életem részévé váltak. Nélkülük nincs tovább. De azt, hogy lehet valaki, akivel mindenáron együtt kell lenni, vagy létezhet cselekvés, amit mindenképpen csinálni kell, már nem vallom. Sziszifuszinak lenni tiszteletre méltó. De megfontolandó, bár nem Sziszifuszi, az a bölcsesség is, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Az erőlködés, tapasztalatom szerint, lehetetlenné teszi a szép, jó és igaz jelenlétet, ami célom. Az előbbi sorrend nem véletlen. A szépség azt jelenti, hogy a dolgok olyanok, amilyenek. Az látszik kívül, ami belül van. A szép fenntartható önazonosság. A jóság nem nélkülözhető. Csak a jó ismeretében lehet cselekedni. A jó az út folytonos keresése. Az igazság fény, ami megmutatja, hol tartunk. Iránytű föld és ég között. Túl vagyok az életdiagnózison, az életterápia és az egészség visszaállítása következik.
Ígéret (Kitekintés-10)
Egyik leggyakrabban elhangozó közhely, a soha se mond, hogy soha. Sok meddő kísérlet után már-már lemondtam a Nőről, aki képes helyreállítani Emberi teljességemet. Ez a lemondás egyáltalán nem tragédiaként, hanem megtalált realitásként van jelen az életemben. Ő nem hirtelen tűnt fel, fizikailag már jó ideje jelen volt, amikor fokozatosan megláttam benne magam másik felét. Ez a felismerés nem racionális folyamat eredményeként, hanem lassan érő vágyként jelent meg bennem. Ez a vágy egyszerre testi és szellemi. Mikor felismertem, hogy vele lehetnék egész, belém hasított a kétség, hogy vajon ezt Ő is tudja-e. Azonnal megmondtam neki, hogy kívánom, de azt is, hogy ez semmire sem kötelezi. Elcsodálkozott, mikor észrevette, hogy, folyamatosan szűkülő koncentrikus köröket leírva kerülgetjük egymást. Nyilvánvaló lett a szándék kölcsönössége, de a tartalma kialakulatlan még. Az érzelmekben az esély mindig veszély. Semmi nem ígéri, hogy éppen mi ketten lehetünk egy egésszé. Ő, tele jövővággyal, de már szokja a kötelességeket. Én túl az elinduláson vagyok újra jelen. Szabadulni próbálok mindennemű béklyóimtól. Amikor még valamilyen nőt kerestem, Ő biztosan nem jöhetett volna szóba. Szinte mindenben különbözik hajdanvolt vágyképeimtől. Ez minél jobban megismertem, annál világosabb. Amikor rám néz, látom a csodálkozását. Ő sem érti, miért tölti idejét velem, aki szinte mindenben távol van az általa elképzelt férfi ideáljától. Valami olyat látott meg bennem, aminek megtalálásában nem reménykedett. Azon vette észre magát, hogy olyan dolgok megtörténését sem zárja ki már, amelyeket teljesen lehetetlennek tartott. Be akar menni olyan szobákba, amelyek korábban álmaiban sem léteztek, de amelyek egyre jobban vonzzák. Kezdi érezni, hogy mi mindent nem érzett eddig. Beleborzadt, hogy gondosan magára erőltetett béklyói már zavarják. Szabadságvágya sem riasztja már. Egyre közelebb kerül a korábban elképezhetetlen szemérmetlenséghez, egyre őszintébb, még magával is. Egy idegen, nem fiatal, nem szép testben azt kezdi látni azt, amit elképzelni sem mert. Meglátta magán a felvett klisék lenyomatait. Kezdi érteni, hogy a szabadság a kockázatos, féktelen tánc a szenvedéllyel, ami félelmetességével együtt is egyre közelebb kerül hozzá. Feldereng az egy minden valószínűtlenséggel szemben kibontakozó, beláthatatlan tartamú, de egyre ellenállhatatlanabbul megnyilatkozó igény egy másik, egy teljes életre, amiben benne van a valódi emberi egészség ígérete.
Élvezetüzlet (Kitekintés-02)
Már régen nem basztunk pedig, akkor még, közös ágyban aludtunk. Ö szerinte azért nem, mert közönséges vagyok és képtelen vagyok udvarolni. Csak úgy nekiesek, amikor megkívánom. Ha Ö, csak úgy nekiállna dugni, kurvának érezné magát. Egyébként sem csinálok vele együtt semmit, akkor miért pont dugni akarok. Nagyon elegem lett ebből az üzleti szemléletből. Igaz előfordult az is, hogy mikor ő akart baszni, sikertelenül tette, mert akkor éppen nekem nem volt kedvem. Ritkán olyan is volt, amikor elengedte magát, de akkori viselkedésére később alkoholos befolyásoltságában talált magának magyarázatot. Semmiben, így a szeszfogyasztásban sem akar lemaradni tőlem. Az ivás is azon dolgok közé tartozott, amit az egyenjogúsága jeleként értékelt. Az egyébként általánosan elfogadott állásponton, hogy egy nő nem baszik, csak úgy, mint egy férfi, vagyis, mint egy állat, egyenjogúság ide, vagy oda, nem tudta túltenni magát. A szexhez egy nőnek ok kell, még feleségként is, vagy éppen főleg akként. Pedig olykor arról álmodozott, hogy valaki úgy magáévá teszi, hogy együtt úsznak a hosszú közösülés erőfeszítésének izzadtságában. Egyébként is nagyra becsülte a képességet, hogy valaki fizikailag uralkodni tud saját testén, ezért egyre nagyobb teljesítményre kényszerítette magát. Sőt, bár ezt, magának sem vallotta be soha, tiszteli az erőszakot, mint férfi princípiumot. Így jutott el, már negyven felett a maratoni futásig és a napi száz kilométeres teljesítménytúráig. Hogy pontosan mit akart legyőzni magában, maga sem sejtette, de nagyon akarta a sikert. Miközben saját természetével és nem elfogadott testi igényeivel küzd ma is, mohón vágyik arra, hogy valaki úgy fogadja el és szeresse, ahogy van. Sőt hozza ki belőle azt is, amit ő nem tud. Szerintem ez nem lehetséges, és ha ezt nevezik szerelemnek, akkor számomra az nem létezik. Az Ő megfoghatatlan vágyódása valami másra, szeretet szándékát is görcsössé tette. Nem képes megérteni, hogy az együttlét csak kölcsönösen vállalt mértékig élvezet. A közös élet csak folytonos és kölcsönös kompromisszum. A másik ember nem jár, csak jut nekünk, ha szerencsénk van. Tudom, ha eléggé erőszakos lettem volna, könnyen lázba tudtam volna hozni, erővel túllendítve a verbális ellenálláson. De én gyűlölöm az erőszakot. A magamban lappangót is. Már túl vagyok azon az életkoron, amikor a baszás kényszer mindenképpen legyőzi az intellektust. Igaz, ehhez a mérsékelt megközelítéshez az is kell, hogy ha túl nagy bennem a feszültség, már nem vagyok szégyellős, könnyítek magamon. Őszülő fejjel kényszerültem újra önkielégítésre. Volt és van lehetőségem, hogy más nőkkel basszak, de sajnálom az időt az udvarlásra, ami a szex nők által általánosan elvárt előfeltételére. Így nem dugtam más nőkkel. Egyébként intellektuálisan egyre inkább a nők társaságát kedvelem. Szeretném, ha aktuális partnerem, egy jó beszélgetés vagy közös munka után azt mondaná nekem, most pedig gyere és basszunk egyet, és hozzátenné, én így és így szeretném. Ebben az álmomban az is benne van, hogy azt válaszolhassam, majd máskor, most inkább igyunk egy teát. A szeretet pontos értelmezése jóval nehezebb, mint a legkézzelfoghatóbb részéé, a baszásé. Hiányzott neki a beszélgetés. Azért maradt el, mert amint belekezdtünk, Ő azonnal kifogásol valamit, amit mondtam, vagy elvégzendő feladatot adott nekem. Már nem tartom lehetségesnek, hogy egyoldalú birtoklási viszonynak akár tárgya, akár alanya, legyek. Mástól sem akarok többet, mint amit magamból adni kívánok. De a testiségről, ami a kielégülés mellett az egész női test, nem csak a pina élvezetét jelenteti, nem tudok lemondani. Az én üzletem a testért test, lélekért lélek. Elfogadhatatlan, házasságban különösen, számomra az alku, anyagi biztonságért asszonyi pina. Pedig ez ma az általános gyakorlat. Szerintem ez is prostitúció. Nem akarok alfahím lenni. Sohasem akartam. Fokozatosan kiszenvedett szemérmetlenségem lehetővé teszi, hogy ezt már ki is mondjam. Arra gondoltam, hogy ha fizetni kényszerülők a szexért, miért ne fizetnék neki, ha már házasságban élünk. Ezt az ötletemet először furcsának találtam, mert egyáltalán nem hiszek a piac mindenhatóságában. Együttélési problémánk nem a kettőnké, hanem a kultúránké. A házasság jelenlegi intézménye alkalmatlan a nemek harmonikus testi és lelki egymás mellett élésére. Még vallási megközelítésben is leginkább üzleti vállalkozás. Ha így van, miért ne fizethetnék éppen a feleségemnek a baszásért. Akárkivel azért baszni sem akarok. Őt könnyebb elfogadom, mint más hasonló korú nőt, mert nem csak a mai valóságában, hanem az eltelt idő lencséjén át is látom. Ajánlatot tettem neki, basszon velem profi odaadással, profi tarifáért. Felháborodott, hogy képzelem, kikérte magának, sokadszor, hogy ő nem kurva, egyébként is, ki nem állhatja, a baszás szót, mert közönséges. Hát ez az, nekem meg tetszik, mint a testiség kendőzetlen szépelgés nélküli megjelölése. Ilyenformán nem jött össze a testüzlet. Nem maradhat a baszás nélküli házasság. Kiüresedett formává lett, mást kell keresni helyette.
Uszoda (Tisztulás-08)
A jelenlét gyakorlatát úszás közben tanultam
meg. A víz ölelése segít a reflexiónélküliség megközelítésében. Az uszoda,
ahová évek óta járok, megfelel igényeimnek. Olyan amilyennek lennie kell. Ez
ritkán igaz a személyzetre és szinte soha a vendégekre, de már megszoktam őket.
Ha nem lennének, hiányoznának. Szeretek itt lenni. Heti egyszer, ha sikerül kétszer,
jövök ide. Ez az évek alatt, már több száz látogatást jelent. Negyedik
fürdőnadrágot használom el. Kialakult egy jól bevált uszoda forgatókönyvem.
Pontosabban kettő, egy hétköznapi és hétvégi változat. Az uszoda egy iskolában
van. Hétköznap csak reggel és este lehet látogatni. Hétvégeken és iskolaszüneti
napokon egész nap. Én bagoly vagyok, reggel még sohasem voltam itt. A korai
felkelés nem az én műfajom. Marad a hétköznap esti program, ami bő három órás.
A hétvégi hosszabb négy-öt óra. Abban különböznek, hogy a hétvégi hosszabba
olvasás is belefér a szauna szeánszok között. A szeánszokban azonos az
úszónadrágra vetkőzés, többnyire hét, hét-nyolc perces szauna látogatás, köztük
ugyanannyi szünet, ami télen-nyáron séta a szabadban, néha csobbanással az
úszómedencében. A séták mellé kerülnek be hétvégén a könyv negyedórák, vagyis
úgy másfél óra olvasás. Itt tudom legjobban befogadni a szövegeket. Uszodai
olvasmánynak lenni megtisztelő nálam. Mindig van nálam jegyzetfüzet, az
aktuális könyvet is befogadó vízhatlan tokban. Gyakran uszoda jegyzeteket is
készítek. Olyan dolgok jutnak itt eszembe, amelyek máshol nem. A program
állandó eleme nyolcvan hossz leúszása. Ezt a két kilométert megállás nélkül
teszem meg. Átlagosan egy óra alatt. Az utolsó hőkamra látogatást, mert mindig
azzal fejezem be, zuhanyozás, törölközés és felöltözés követi. A befejező
hajszárítást az utóbbi időben a rövid hajviseletem iktatta ki. Jó lenne mindig
olyan állapotban lenni, amilyenben kilépek egy-egy ilyen szeánsz után az uszoda
ajtaján.
Öregedés (Tisztulás-05.)
Meghalt a legjobb barátom, aki húsz évvel volt idősebb nálam. Apám lehetett volna. Mikor megismertem annyi idős volt, mint én most. Szerette az életet, és tudott is élni. Életében mindig kiemelkedően fontos szerepet játszottak a nők. Egyedül élt, de nem magányosan. Aki megismerte, örökre tisztelettel viseltetett iránta. Mindig volt tartása. Mikor az öregedéssel járó jelenségeket elemeztük közösen, biztosan nem véletlenül, az jutott eszembe, hogy ő úgy viszonyult az öregedéshez, mint egy Rolls-Royce. A legtöbb autó elromlik, ha lejár a kihordási ideje, ócskavas lesz belőle, javíthatatlan kacat, amit el lehet dobni. A Rolls-Royce megöregedve is tartja megalkotott tulajdonságait, eredeti rendeltetése szerint működik. Kiválósága, a közben megváltozott divat ellenére, a koros szerkezeten is jól látható. Barátom kapcsolata a nőkkel a tiszteleten alapult. Minden értelemben fanatikusan nőbarát volt. Számtalanszor volt alkalmam tapasztalni, hogy jelenlétével felkeltette a nőkben az érdeklődést. Szinte mindig észrevették. Megérezték, és többnyire viszonozták odaadását. Az ösztöneit úri lovasként ülte meg, esze uralkodott az érző paripán. A régi kapcsolatai nem hátrahagyott romokként maradtak utána, hanem épen megőrzött emlékhelyekké lettek, amelyekre büszkén tekintettek partnerei és ő maga is. Nem elfeledni akarták, akart, hanem emlékezni rá. Barátom tudomásul vette ideje végességét. A korházból halálos betegsége tudatával tért haza otthonába, hogy ott haljon meg, ugyanolyan elhatározottsággal, ahogy élt. Tudta kezelni az öregségét. Igyekszem ezt megtanulni tőle. Mivel már magam is elég öreg vagyok, és szépségem is kopóban van, nekem sem kell félnem, hogy elveszítem bájamat és fiatalságomat. Még jól vagyok, de ahogyan az este ragyogó szépséget is nehéz a reggeli gyűröttségben meglátni, egyre nehezebb megbirkózni a szaporodó csúnyasággal. De sincs más lehetőség, meg kell békélni a sorssal, meg kell tanulni szeretni az öregséget és csúnyaságot. az öreg testet, a ráncos bőrt, a megereszkedett pinát, meglátni mindezekben a szépséget és teljességet. Azt hiszem, ezt a képességet, nevezik bölcsességnek. A született szépség és csúnyaság adottság. A szerzett csúnyaságért meg kell dolgozni, mindegy, hogy mi volt kiindulás. Kitartó munkával mindenkiből lehet Rolls-Royce. Nem csak a kiváltságosoké a szépen öregedés lehetősége.
Leltár (Jelenlét-21)
Arra, a mindenkiben gyakran felmerülő, de hangosan ritkán feltett kérdésre, hogy elégedett vagyok-e az életemmel, már minden fenntartás nélkül tudok igennel válaszolni. Örülök, hogy vagyok. Közeledek a vanáshoz.
Megérkezés (Jelenlét-14)
Úgy érzem, megérkezem a jelenbe. Az utam felén túl, a sűrű fekete erdőbe. Jó érzéssel tölt el, hogy nem volt elvesztegetett az elmúlt időm. Minden tévelygésemmel együtt vállalni tudom a múltam, és már azt is tudni vélem, ki is vagyok én. Tisztáztam azt is, hogy rajtam kívül ez senkit sem érdekel. Mégis még többet várok az élettől, mint amit látszólag lehet
Felfedezés (Jelenlét-02)
Nagyon sokáig vártam a nagy őre, még végül megérkezett a nagyén. Felfedeztem magamban a működő szellemet. Azóta a totális létezés, a vanás extázisa tölt el és szinte mindenben képes vagyok megtalálni a tökéletességet. Még magamban is. Egyre gyakrabban válnak láthatóvá számomra az átjárók. Koromból adódó testi hanyatlás jelei és az előtolakodó megélhetési problémák ellenére, egyre függetlenebbnek érzem magam az anyagi világtól. De úgy, hogy nem ébredt bennem az anyagon túlit dicsőítő evangelizációs szándék. Ami nagyon jó, mert a más általi térítést is nehezen viselem. Ugyanakkor elháríthatatlan késztetést érzek arra, hogy másnak is felmutassam a baszás és a munka felfedezett valódi szerepét a szellem működésében.
Temetés (Érkezés-14)
Amikor a kortársaim nagyobb számban elkezdtek meghalni, szorongásféle töltött el. De mifelénk az előbb halók általában férfiak. Ezért hatott rám fokozottan a hír, hogy egyetemi évfolyamtársnőm meghalt. A nőt, akinek a temetésére mentem, kedveltem. Mint nő nem volt esetem, fanyar melankóliáját szerettem. A közelmúlt hatalmas, vezető államból származott. Több nép vére keveredett benne. Az isten háta mögött született. Eminensként nyert felvételt a fővárosi egyetemre. Ahová én is kerültem. Rendesen bejárt az órákra. Igyekezett megfelelni. Teljesített is, de hamar kiderült, hogy a mérnökség nem az ő világa. Bár ezt soha ki nem mondta, valami másra vágyott. Ebben a helyzetben bukkant fel életében egy barátom. Sokaknak kívánatos leány volt. Tele bujasággal, életigenléssel. Keleties lénye egzotikus és erotikus képzeteket keltett. Barátom gyorsan felfedezte. A tehetséges, jól szituált fiúnak, aki férfiasságát is szívesen fitogtatta, megtetszett. Nem kellett sok idő hozzá, össze is költöztek. A kollégiumi környezet nem volt prűd. A nők egyenjogúsága a kor valósága volt. Még túlzásokba is esett. A rendszeres útfelbontás után a kollégium előtti utcát újraaszfaltozó brigád például meghatározatlan korú nőkből állt. Egyedül az úthengerkezelő volt férfi. A lány és fiú kollégiumi együttlakásából természetes módon lett házasság. Jól megvoltak egymással. Összetartozásukat mindenki evidenciaként kezelte. Mikor barátom hazatért, felesége még egy évig küszködött az egyetemmel. Mikor megkapta a diplomát, követte férjét. Magától értetődően hagyva el érte szülőföldjét. Egy ideig próbált mérnökként dolgozni. Megtanulta nem könnyű nyelvünket, amit már az egyetemen kóstolgatott. Jellegzetes akcentusa azonban élete végéig, kiirthatatlanul megmaradt. Mivel férje jól keresett, abbahagyta a munkát, otthon maradt. Hosszú éveket töltöttek együtt, részben Nyugat Európában. Konszolidált jólétben éltek. Gyerekük nem született. A feleség egyre többet dohányzott és ivott. Azután hirtelen elváltak. Barátomnak, sokkal fiatalabb új feleségétől, hamarosan gyerekei születtek. Szakítása után sem tért haza. Nálunk maradt, egyedül. Már ide tartozónak vélte magát. A volt és új hazája közötti kulturális kapcsolatok adtak neki megélhetést. Ebben a munkában megtalálta magát. Kedvvel dolgozott. Váratlanul jött a hír, hogy meghalt. Még nem volt ötven éves. Megdöbbentett, milyen közel van a halál. Nem volt más elérhető hozzátartozója, mint volt férje. Őt értesítették, hogy intézkedjen a temetésről. Ő meg is tett minden tőle telhetőt. A temetésen sokan összejöttek. Kulturális aktivitása folytán sokan ismerték. Ám szülőhazájából senki nem érkezett. Kérésére elhamvasztották. Szóba se került, hogy hamvait hazaküldjék. A búcsúztató lezajlott. Mi gyászolók a szóró temetésre várakoztunk. Hosszasan. Egyszer csak barátom megjelent az urnával. Elmondta, hogy a közeli kisvárosba, szülőhelyére viszi a maradványokat. Oda már csak a szűkebb baráti, ismerősi kört hívta magával. Autókba szálltunk és elindultunk a kisvárosi temetőbe a családi kriptához. Ott már emléktábla várja a halott rokon porait. Férje szülei, a ma újra virágzó polgárcsalád, szerették őt. De kiderült, mégsem ez lesz a végső állomás. A rövid temetői kitérő után továbbindultunk. Az egyre fogyatkozó kis csapat az urnát követve újra kocsikba szállt. A család folyóparti nyaralójához mentünk. Ott kiszálltunk, és követtük a volt férjet. A nem régen elvonult áradás után rendetlen ártéren átvágva vonultunk a folyóhoz. Barátom a parton kinyitotta az urnát. Nem ment könnyen, de végül sikerült. Kicsomagolta a hamvakat és a folyóba szórta. Utána úsztatta a szép kis fehér urnacsokrot is. Pillanatnyi mozdulatlanság következett, majd a zsebéből elővett egy doboz olcsó cigarettát és az urnát is korábban befogadó nejlonzacskóból előkerült egy dobozos sör is. Előbb a cigaretta szálakat morzsolta a vízbe, aztán a sört is utána öntötte. Akkor lett igazán csend. Hallani lehetett a víz csobogását. Akinek még volt virágja, a vízbe dobta. A kitartó gyászolók, már túl a meglepetésen, mert ami történt nem tervezett volt, elégikus nyugalommal sokáig nézték, amint a por, a virágok, a dohány és a sör alkotta folt elterülve távolodott az örvénylő vízfelületen. Később, már a nyaralóházban kiderült, hogy a halott az együtt töltött évek során sokszor kérte a férjét, ha meghal, maradványait ismeretlen, jelöletlen helyre szórják szét. Fel akart oldódni a nagyvilágban, oszthatatlan részként, elkülöníthetetlenül. Rezignáltan, de mégis megelégedéssel vettem tudomásul, hogy a kívánságok néha teljesülhetnek.
Számvetés (Érkezés-07)
Amikor
munkahelyet és életmódot váltottam, áttekintettem helyzetemet. Szegénynek
születtem, ez nem érdem, és nem billog, hanem egyszerű tény. 16 évesen laktam
először olyan lakásban, amiben volt vezetékes víz. Addig budi volt az udvarban
és lavór a konyhában. Harminc éves elmúltam, mire saját telefonom lett. Autóm
még később. Az is tinédzser korú volt már. A pénz soha nem érdekelt. Ma sem
vagyok igazán jó viszonyban vele. Egyszerűen tudomásul veszem, hogy kell az
élethez. Az azonban mindig érdekelt, hogy hogyan lehet a tudomány, a technika
vívmányait hasznosítani az életben. Hogy jobb legyen az élet. Ha ez közben üzlet,
megélhetés is, akkor minden rendben van. Sokáig szerencsém volt, mert
hasznosnak lenni és pénzt keresni egyszerre tudtam. A két dolog nem került
nyilvánvaló ellentétbe. Nem kényszerültem nagyobb kompromisszumokra. Munkámból családommal
középosztálybeli életet éltünk. Aminek biztonságához azért kellett némi
váratlan, nem várt örökség is. Ez utóbbi tette lehetővé, hogy ne legyenek
adóságaim. De meg kell említeni a szerencse szerepét is. Azt, hogy nemzetközi szakember
lettem annak köszönhetem, hogy találkoztam egy észak európai férfival, aki engem
választott munkatársnak, pedig akkor még gyengén beszéltem angolul. Ma már szabadon
kommunikálok. A multihoz úgy kerültem, hogy ismerve korábbi tevékenységemet,
megkerestek, hogy csatlakozzak egy válságkezelő projekthez. Akkor éppen az
előtt a dilemma előtt álltam, hogy egyszemélyes céget fejlesszek-e, vagy
alkalmazott legyek. Világossá vált, hogy csak akkor lehet több jövedelmem, ha
alkalmazottakat veszek fel és növesztem a vállalkozásom. A jól fizetett multi alkalmazottságot
választottam. Voltam tanácsadó és vezető. Volt részem kirúgás levezénylésében,
emberek felvételében és megtartásában. Fejlesztettem szervezetet, menedzseltem
profit központot és válságot. Olyan ügyekkel foglalkoztam, amire nem akadt más
vállalkozó a vezetésben. Közben csendben zajlott az eredetileg karizmatikus
multi kultúrájának csendes eróziója. Innovatív vállalkozásból, a világban
mindenfelé kereskedő/mutyizó cég lett. Legalábbis az én szememben. Menekülésként
nemzetközi pozíciót vállaltam. Sok utazással járt, de bejártam a fél világot. A
Karrierem a multinál tíz évig tartott. Besokallásom, a kapkodó átszervezéseknek,
és szerencsétlen vezető és koncepcióváltásnak volt köszönhetően szakításhoz vezetett.
Végkielégültem, majd önfoglalkoztató lettem újra.
Más élet (Érkezés--06)
Folyamatos vívódással telt el az egész tavasz. Koranyár lett, mire döntöttem, azután nyárvégén otthagytam a multit. Távozáskor levelet írtam munkatársaimnak. "Megvilágosodtam. Ez alatt azt értem, hogy értelem elfogult kontrollja nélkül képes vagyok figyelni magamat és környezetemet. Közvetlenül, értékelésem szűrőjét kikapcsolva. Mindent pontosan úgy, ahogy a valóságban van. Ebben a megvilágosodottságban mindegy, hogy éppen mit csinálsz, hol vagy, ki vagy és mid van. Nincs számodra jelentősége, hogyan reagálnak rád az emberek, annak még kevesebb, hogyan ítélnek meg. Egyszerűen csak vagy, és létedet éppen olyannak szereted amilyen. Nem gondolkozol a múlton és nem vágysz a jövőbe. Régebben utáltam mosogatni. Sajnáltam rá az időt. A mosogatásra, mint az evés élvezetének, szükséges rossz velejárójára tekintettem. Aki eszik, és azt kulturális okokból nem kézzel teszi, annak bizony mosogatnia kell. Elfogadtam a mosogatást, mint az otthonevés szükségszerű velejáróját. Amit nem mellőzhető kötelességként szül az étkezési praxisunk. Amit el kell végezni. A megélhetésért végzett munka egyre jobban elidegenedik a természetes mindennapoktól. Az enyém sem volt kivétel. Ez a tapasztalat megváltoztatta a társadalomhoz fűződő viszonyomat. Más lett a gondolkodásom. Egyre kevésbé viselem azokat a létmozzanatokat, ahol a dolgok nem azok, amik. Egyre fontosabb számomra a valós dolgok esztétikája. Mostanra napi gyakorlatom lett maga a Lényeg. Búcsúzok. Mindig lehet visszatérés, akkor is, ha az most nem belátható. Viszlát!" Kevesen reagáltak. Megértem őket, mit is mondhattak volna, ők még forgatják tovább a mókuskereket.
Kijózanodás (Bolyongás-22)
Egykori középiskolámban harmincéves érettségi találkozó volt. Ő késve, rohanva érkezett. Szabadkozott. Nagyon látszik rajta, hogy meghurcolta az élet. A tartás felmutatása láthatóan teljesen igénybe vette önuralmát. Minden tartalékát bevetve próbált uralkodni vonásain. Hiába volt okos és csinos is, önmaga megítélése nem volt stabil. Inkább alul, mint felülértékelte magát. Volt benne valami elemi bizonytalanság magával kapcsolatban. Nem gondolta magát annyira szerethetőnek, amennyire szeretett volna az lenni. Foglalkoztatták az emberi viszonyok. Sokat olvasott a témáról. Mindig arra törekedett, hogy megértse, miként lehetne javítani a felemás viszonyokat. A sajátjait és azokét is, akiket szeret. Vagyis inkább fordítva. Először a másokét. Nagyon elkeserítette, hogy nem igazán sikeres e törekvésében. De a kudarc még elszántabbá tette. Nem adta fel. Szeretne hasznos lenni és annak is látszani. Szeretné, ha szeretnék. Ő igyekszik másokat szeretni. De bizalmatlan. Úgy érezi, hogy sokszor, sokan becsapták. Elképzelhető, hogy sok olyan élményt is átverésnek élt meg, amit a másik fél nem annak szánt. Ez azért volt, mert annyit vár másoktól is amennyit Ő nyújtani szeretne. Ami túl sok az emberek többségének. Saját magára vonatkozó elvárásait sem mindig képes teljesíteni. Ezt sokszor nem ismerte be magának sem. Inkább fokozta erőfeszítéseit. Folyton késésben volt, állandóan rohant. Szüksége van az intenzitás folyamatos érzékelésére ahhoz, hogy érezze, él. Pedig már nincs valódi sürgetés az életében. Nem talál megfelelő munkát magának. Lehet, hogy már nem is tudja, mi is lenne számára a megfelelő. Egyre többet beszélt, és egyre kevésbé figyelt másokra. Pedig régen ebben jó volt. Főként magának érvelt. Kényszeresen győzködi magát, de mintha már maga sem tudná miről is. Szövegeinek egyre növekvő része lett panasz. Vonzza a problémákat. Régebben többnyire meg is birkózott velük, mostanra velük él, az is lehet, hogy szereti is őket. És mintha gyűjtené is. Néztem és elkezdem sajnálni. Ő volt az első szerelmem. De akkorra már ki tudtam mondani is, hogy elmúlt. Nincs bennem sajnálat, mert mindig életem része marad, még kívánom is, talán élni is tudnék vele. Egyébként is gyűlölöm a sajnálatot, de már képes vagyok kívülről látni. Jó lenne, ha része tudna maradni az életemnek. Ő ezt láthatóan nem akarja. Menekült előlem és mások elől is, de valójában önmagától. A szerelem emléke és lehetősége elől is. Talán már a baszásról is lemondott. Pedig még szüksége lenne rá. Ha újraértékelné a lehetőségeit, még tudná élvezni.
Zsarátnok (Bolyongás-21)
A különlét felértékeli az együttlétet. Különösen, ha az elválás oka valamiféle irracionális vágy. Az együtt töltött idő láthatatlan és tudatalatti közös pontokat teremt. Nem tudunk megszabadulni attól a képtől, ami a másikról bennünk élt, amikor. Amikor a másik már nincs velünk, gyakran ruházzuk fel olyan tulajdonságokkal, amelyek hiányára hivatkozva hagytuk el. Nem csoda, hogy újra egymásba botlunk, ha nem vigyázunk. Új kapcsolatokat keresve engem is újra azzal hozott össze az anonim párkeresés, aki éppen elhagyott. Nem rögtön vettük észre, így amikor már felismertük egymást, nem lehetett elkerülni egy újabb próbálkozást. Pokoli nehéz nem ugyanúgy lépni a folyóba, mert mi ugyanazok maradunk, csak a folyó változik.
Menekülés (Bolyongás-19)
Barátomat szeretem. Jó ember, a szó minden értelmében. Szándéka és eredményei szerint egyaránt. A nőkhöz különösen. Ezért is szenved az átlagosnál jobban tőlük. A minap elindult, hogy visszakérje kölcsönadott pénzét ismerősétől, mert a visszafizetés már jó ideje esedékessé vált. A pénz jórészt volt feleségének kellett, aki, ismerve lojális hozzáállását, megzsarolta. Azzal fenyegette, hogy terhelő tényeket közöl róla a hatóságoknak, ha sürgősen nem kap pénzt tőle. Az információk még válásuk előtti közös életükből származnak. Barátom nem gazdag. De nincs megszorulva. Pénze visszaszerzése volt felesége követelődzése miatt lett sürgős. Adósa régen kedves munkatársa és talán barátja is volt. Elment hozzá személyesen, mert eddig telefonon hitegette, hogy ha kell, fizet. Eddig nem kellett annyira, csak most. Adósánál szembesült a ténnyel, hogy egyáltalán nem tud fizetni. A ház sem az övé már, időközben vállalkozóként is tönkrement. Azt is világossá tette, hogy a közeljövőben sincs esély a törlesztésre. És egyébként sem ő az első a kielégítendők sorában. Arcul ütötte a kényszerű felismerés, hogy korábban megtakarított pénze valószínűleg örökre elveszett. Amúgy sem volt jó passzban, apját hosszú, mindkettőjük számára megterhelő, gondozási időszak után, nem régen temette el. Halála feldolgozatlanul munkált benne. Egészsége sem a legkiválóbb. Nem olyan régen, gondozásra szoruló szülei kapcsán, beszélgettünk generációnk sebezhetőségéről. Az ő szülei, a mi mostani életkorunkban még kiváló egészségnek örvendtek. Neki viszont a közelmúltban már volt eszméletvesztéses krízise, és folyamatos gyógyszerelés alatt áll. Az egyenként még kezelhető csapások együtt felerősítették egymást. A hullámok túlbuktak valamiféle addig nem érzékelt gáton. Miután tudatosul benne helyzete, ellenállhatatlan menekülési kényszert vett erőt rajta. El innen, itt nem jó, parancs formában jelentkezett. Működésképtelenné tette mobiljait. Pénzt vett magához. Beült az autójába és külföldre menekült. Fel a hegyekbe. Magánál volt, de nem érzékelte környezetét. Beszéli a helyi nyelvet, nem látszik rajta semmi különös. Éjszakára szállást talált, de nem tudatosul benne hol szállt meg. Reggel felébredve úgy érezte, hogy látnia kell a tengert. Az sem tántorítja el szándékától, hogy ehhez újra országot kellett váltania. Folyamatos, azonosíthatatlan félelemmel töltve elautózott a legközelebbi a tengerpartra. Holtszezon lévén nem voltak turisták. Egyedül volt a tengerparton. Először ott érzékelte újra magát. Ott jött rá, hogy zsákutcában került. Egy tiszta pillanatában hazaindult. Útban hazafelé elfáradt. Aludt még egyet a hegyekben. Majd hazament, letette élettársa háza előtt a kocsiját. Bevitte a lakásba számítógépét, telefonjait, minden papírját és értéktárgyát. Írt néhány sort, körülnézett, kiment, és bezárt. A kocsi kulcsot és a megírt levelet bedobta a postaládába. Elindult. A legközelebbi pályaudvaron találta magát. Jegyet vett a zsebében maradt pénzen és kivonatozott a városból. A legközelebbi természetes környezetben leszállt és bement az erdőbe. Bolyongott, még be nem esteledett. Éjszaka az avarban aludt. Reggel arra ébredt, hogy szagolgatják az őzek. Szerencséjére az évszakhoz képest meleg volt az éjszaka. Elfogta az éhség. Reggel tisztuló fejjel lement a közeli településre. A helyet ismeri, korábban sokat kirándult erre. Nem volt több pénze, de a kifőzdében evett, ivott, mert a tulajdonos megismeri és hitelezett neki. Majd azt is megengedte, hogy telefonján felhívja élettársát. Az érte jött. A rendőrségre mentek, rövid kihallgatásra, mert már több napja keresték, mint eltűntet. Azután kórházba került. A zaklatott ámokfutás után, ott merül végre segítettek megnyugodnia. Amikor felkeresem higgadtan elemezte az okokat. Apaja halálát, a megfeszített munkát, az előző rosszullétére valószínűleg nem jól megválasztott gyógyszert, az elveszett kölcsönt, a volt feleség zsarolását. Első pillanattól tudtam az eltűnéséről, de valamilyen furcsa módon éreztem, hogy nincs, nem lehet baja. Mikor találkoztunk együtt örültünk, hogy túlélte. De vele együtt a problémák is életben maradtak, azok is vártak rá.
Fürdőköpeny (Bolyongás-17)
Munkám sokszor vitt külföldre. Szokás szerint kerestem az úszás lehetőségét a mindenkori szállodában. A távoli gazdag és sokszínű ország nagy változásokat élt meg. Az emberi rasszokat szélsőségesen megkülönböztető helyből igyekezett az egyenjogúság világa fele. A dolog nem zökkenőmentes. A szétszakítottságot jelző falak még erősen jelen voltak a maguk fizikai és lelki mivoltában. Ez legjobban a hétköznapi biztonságon látszott. Itt nem járhatott az ember bármikor bárhol szabadon. Bőrszíne ebben még mindig korlátozta. Úgy alakult, hogy csak a reggeli órákban értem rá. Közel Karácsonyhoz, itt sokaknak hűvös volt az idő a reggeli szabadtéri úszáshoz. Nekem, aki utálom a forróságot, éppen megfelelt az időjárás. A medence ápolt, az azt övező kert vegetációja gazdag volt. A pálmafákat különösen kedvvel néztem a vízből. Reggelente nem volt senki rajtam kívül az egzotikus alakú, de úszásra csak átlósan alkalmas medencénél. A parton midig állt egy fekete férfi. Amikor odaérkeztem elvette a fürdőköpenyemet, felakasztotta, majd tovább várakozott ugyanott. Mikor az előre elhatározott táv leúszása után kijöttem a vízből, hozta a köpenyemet és megkérdezte nem kérek-e valamit. Az első napokban nem kértem. De később már rendeltem egy pohár hideg fehér bort. Attól kezdve már várt a bor mire befejeztem az úszást. Így ment ez napokig, mígnem az utolsó napok egyikén, amikor már mosolyogva köszöntöttük egymást az adott időben azonos szolgálatban lévő alkalmazottal, mondtam neki, hogy nem kell elém jönnie, meg tudom oldani a köpenyt segítség nélkül. Erre sértődötten mondta, legyek szíves és ne vegyem el a munkáját, ő ebből él. Azt hiszem, akkor megértettem valamit az emberi munka természetéről.
Kelet kapuja (Bolyongás-13)
Vízipipát szívtam az Európa és Ázsia határán fekvő nagyváros többszintes hídjában berendezett étteremben elköltött ebéd után. Néztem a folyó másik oldalán álló hatalmas négytornyú épületet, ami az elmúlt századok során volt már székesegyház és mecset is. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan elégedettség töltött el. Akkora, hogy szinte megijedtem tőle. Miért ott? Miért akkor? Miért egyedül? Ma sem tudom a választ, de ez abban a pillanatban nem szegte kedvemet. Szinte lebegtem. Először érzem magam igazán európainak, ott Ázsia küszöbén.
Testüzlet (Eltévedés-17)
Olyan helyen élek, ahol az emberek még nem képesek eltekinteni a bőr, szem és hajszíntől. Nem kedvelik a másságot. Sokan kimondottan is gyűlölik. Honfitársaim többsége csak saját magát tartja mércének. Aki megteheti, saját értékrendjét kényszeríti a többiekre. A kislány a közelünkben lakott. Tizenötödik életévében járt. Megszólalásig gyönyörű volt. Amolyan igazi barna bőrű hableány. Nagy barna szemei fényét, enyhe szellemi fogyatéka sem volt képes elhomályosítani. Éjfekete haja, hibátlan alakja kivételes szépséggé tette. Furcsa kombinációkat alkot a teremtő. De azonnal láthatóan kisebbséghez tartozott. A férfiak, ha meglátták, kivétel nélkül megbámulták, nem tudták a szemüket levenni róla, még attól is eltekintettek, hogy a megvett kisebbséghez tartozott. Anyja egyedül nevelte számtalan fiútestvérével. A család nélkülözése ellenére napról napra teljesedett ki nőisége. Szegényes, de ápolt ruházata ellenére egyre inkább felkeltette a férfivágyakat. Ezt a lehetőséget nőrokonai nem tudták kihasználatlanul hagyni. Egy napon a nagynénje, aki gyakran látogatta anyját, elkezdte árulni zsenge bájait a piacon. Sétált vele a standok között és a fizetőképes vágyakozóknak kikölcsönözte. Bőven akadtak vevők. Mindenféle férfiak. Többnyire nem a hozzá hasonlók közül. A lányt a feladat látszólag nem viselte meg. Szeme változatlan ártatlansággal csillogott a világba. Egykedvűen indult el reggelente nénjével megkeresni a család kenyerét. Tudomásul vette, hogy áruba kell bocsátania, fiatal testét. Mérsékelt értelme, természetessé tette a helyzet számára. A család hirtelen elköltözött. Talán drága volt nekik a középosztályivá vált környék. Üzletük alapja az volt, hogy rendes ember klienseik baszás vágya láthatóan áthatolt minden erkölcsi korláton. A testi vágynak kiszolgáltatottság képes kikapcsolni az előítéleteket is.
Evolúció (Eltévedés-12)
Egyik kutyánk egy vénlány volt. Satnya, mint egy almacsutka. Mintha le lenne rágva. Nem eszéért szerettük, hanem mert legkedvesebb kutyám unokája volt. A nagymama hetet kölykezett. A két fiú gyorsan elkelt. Az öt lányt, köztük véznánk anyját, nagy nehezen elajándékoztuk. A lány kutyák kevésbé kelendők. Igyekeztünk jó helyet találni nekik. Ő egy tehetős család kutyájának született, de gazdái válása még kölyökként nélkülözésre ítélte. Anyjával és testvéreivel a szomszéd udvarokból egészítették ki rendszertelenné vált napi étrendjüket. Lopkodtak mindent, amit csak találtak. Neki, utolsó, legügyetlenebbként csak akkor jutott étel, ha a többiek már jól laktak. Az egyik szomszéd megelégelte a négylábú tolvajokat. Mérget készített a bűnözőnek, de még a méregadagot is sajnálta. Így gyámoltalan kutyánknak már nem jutott. Mindet elették előle a többiek. Így egyedül ő maradt életben. Ekkor került hozzánk. Nagyanyjával, annak haláláig, nagy harmóniában élt. Majd új társat kapott, mert ő egyedül nem volt kutya. Öregedve sem lett életrevalóbb. Csak odaadása volt végtelen. És láthatóan boldog is volt. Már amennyire a magafajta az tud lenni. Élő bizonyítéka volt annak, hogy az evolúcióban nem mindig a legjobb él túl. A környezet kihívásai gyors megoldásokat szülnek, azt szelektálja tovább az idő, ha van elég. Az evolúciónak a változékonyság szabadságára és próbálkozásra van szüksége működéséhez.
Elhülyülés (Eltévedés-07)
Sok időm volt gondolkodni. Sokadik éve hasonlóan
teltek a hónapok, ismétlődött a jól begyakorolt rutin. A munkám kapcsán
látogatott rendezvények is évről évre ismétlődtek, már egyáltalán nem tudták lekötni
figyelmemet. Az egyik kelet-európai főváros sokemeletes szocreál stílusú mára
felkapott toronyszállodájában fedeztem fel magamon a kalitkás elhülyülést. A
megnevezés azt a jelenséget takarja, amikor a papagáj már akkor sem repül ki a
kalitkából, ha az ajtaja nyitva. A multi cég, ahol dolgoztam, szokásos éves
szakmai rendezvényét tartotta. Néztem a kollégáimat, sokféle nemzet gyermekeit.
Sokukat évek óta ismertem. Eltűnődtem, hogyan lett többségükből pozíciójához,
fizetéséhez foggal-körömmel ragaszkodó kiégett hivatalnok, amikor korábban
laza, munkát élvező szakembereknek ismertem meg őket. Először ébredt fel bennem
a kétely, vajon nem lettem-e én is ilyen. Egyik pillanatról a másikra ért el a kiüresedés.
Lehet valami abban, hogy a folyamatos mennyiségi halmozódást a tapasztalatok és
érzések területén is hirtelen megjelenő minőségi ugrás követi. Én akkor
besokalltam.
Multi (Eltévedés-02)
Az,
hogy eredendő nyughatatlanságomból adódóan sok dologba belefogok, a környezet
megváltozásával, vállalkozó kedvvé lényegült át. A kévés helyismerettel
rendelkező külső szemlélő számára ez a hozzáállás kívánatos lett, így nagyon
kedvező ajánlatot kaptam egy multitól egy új, korábban nem létező összetett
feladatra. A versenyelőnyömet az ide jövő más országbeliekkel szemben, főleg az
itteni viszonyokban való eligazodás képessége, az itthoniakkal szemben az
alkalmazkodó képesség jelentette. Gyorsan megszoktam az új környezetet. Nem
esett nehezemre olyan helyen dolgozni, ahol működtek a dolgok. Ilyen munkahelyre
találni hazámban korábban nagyon kevés esély volt. Ha leültem a cég irodájában,
minden szükséges dolgot a kezem ügyében, ugyanott találtam, bárhol is voltam a
világban. Kiszolgáltak, hogy termelni tudjam az elvárt profitot. De
megkövetelték, hogy én is minden tőlem telhetőt beleadjak. A nem ideális
feltételek között tanult fogások sokszor még különös elismeréssel is jártak,
megbecsülést keltve irántam a környezetemben. Én olyankor is megcsináltam a
dolgom, amikor másra várhattam volna. Hamarosan olyan munkám lett, ami más
országokba szólított. Kezdtem belakni a nagyvilágot. Ez azt is eredményezte,
hogy mára tisztában vagyok vele, hogy megfelelő körülmények között mennyit ér
az én tudásom másokéhoz hasonlítva. Megszűnt a korábbi kisebbségérzésem.
Lehetőségek (Keresés-18)
Amikor országom, ahogy akkor mondták, vissza akart térni a történelem által neki szánt helyére, amiből a világ rosszindulata mozgatta ki, hirtelen megsokasodtak az addig ritkán jelentkező lehetőségek. Olyan képességek és tulajdonságok értékelődtek fel, amelyek addig inkább voltak tűrtek, mint támogatottak. A szokatlan kivirágzásnak az is oka volt, hogy a füveket, hajtásokat visszavágó erők időlegesen saját magukkal voltak elfoglalva és nem jutott idejük a fűnyírásra és a vadhajtások lemetszésére. Én is olyan képességeket fedeztem fel magamban, amelyek addig nem látszottak alkalmazhatóknak. A dolgok csinálásának egyidejű esztétikája és racionalitása, projekteknek nevezett megfogható céltételezések formájában lett része életemnek. Olyan feladatok nyíltak meg, amelyekkel nem az egész világot kellett megváltani, hanem annak csak egy, általam is átlátható részét. Mindehhez valódi eszközök is kínálkoztak és vállalható mértékű felelősség is járt. Egy időre a formális nyelvtudásnál és a kapcsolatoknál is fontosabbá vált a nyitottság az új feladatokra. Nem tudtam teljesen mit vállalok, de felnőttem a feladathoz. Szép és múlandó időszak volt.
Anya (Keresés-15)
Amikor meglátogattam anyámat a kórházban, azt láttam rajta, hogy nincs kedve tovább élni. Semmi ilyesmit nem mondott, csak ahhoz képest, hogy milyen banális betegségben szenvedett, nagyon gyenge és elesett volt. Lemondóan és békésen nézett rám, amikor eljöttem tőle. Nem félt a haláltól. Bántotta, hogy már segíteni nem tud a családjának. Nem akarta, hogy másokra, akár a gyerekeire szoruljon. Utolsó éveiben egyedül élt, nem is akart senkihez költözni. Egyszerű ember volt, aki fizikai leépülésével nem látta már értelmét az életének. Azért halt meg, mert már nem akart élni. Akkor még nem értettem, hogy miért nem szabad senkit saját akarata ellenére életben tartani. Anyám volt az utolsó felmenőm. Akkor ment el, amikor már haza akarták engedni, nem azért, mert nagyon beteg volt, hanem azért, mert nem akart senkit zavarni. Ahogy életében, halálában is csak szolgált, tehermentesítette szeretteit tehetetlen önmagától. Nem szerette igazán az életet, megnyugvás volt neki a vég. Csendben temettük el. Részem maradt örökre.
Besúgás (Keresés-13)
Munkahelyem
egy modern épület volt. A mellette lévő felújított öreg épületben presszó
működött. Régen hasonló épületek sora alkotta itt az utcát, de a többit
lebontották. A presszóban várt rám a belügyminisztériumi elvtárs,
beszélgetésre. Telefonon hívott, személyesen soha nem beszélem vele. Kíváncsi
voltam, mit akar. Sejtettem, hogy titkos szolga, ez tudható volt, és akkoriban
természetes. A presszó, a teljes házra kiterjedő hosszú helyiség, délelőtt
lévén üres volt. A vastag falú, kisablakos félhomályban, rajtam kívül csak egy
középkorú, kurva kinézetű nővendég tartózkodott, aki a pultnál a pincérnővel,
szintén zenész, beszélgetett. Fogalmam sem volt, hogy néz ki az elvtárs. Éppen
hogy leültem, amikor belépett. Lassan odajött az asztalomhoz. Köszöntünk
egymásnak, de be nem kellett mutatkoztunk. Még mielőtt beszélgetni kezdtünk
volna, megjelent a vastagon kifestett pincérnő. Kávét rendeltem, az elvtárs nem
kért semmit. Várakozás nélkül feltettem a kérdést, miben lehetek szolgálatára. Magam
is elcsodálkoztam a megfogalmazásomon, mert nem szerettem a hivatalos
fordulatokat, de azt még sem kérdezhettem, hogy mi a faszt akarsz szimat. Amikor
a találkozót telefonon megbeszéltük, nem tettem fel ezt a kérdést, most nem kerteltem.
Az elvtárs sem húzta az időt. Amint a pincérnő letette a kávét és visszament a
pulthoz belevágott. Ön mostanában sok emberrel találkozik. Ez igaz volt mivel
akkoriban, mindenféle változások történtek körülöttünk, és valamilyen
megmagyarázhatatlan, vagy inkább mondjuk úgy, csak nagyon hosszan
megmagyarázható okból nagy intenzitással érdeklődtem a közügyek iránt. Szerettem
volna, jobb minőségű életet. Sok mozgolódásban részt vettem, ami ezt tűzte ki
céljául. Az elvtárs kifejtette, hogy a találkozásaim érdekelik, az, hogy ki,
mikor, kivel, miről beszél. Azt mondta, engem elvtársának, a működő rendszer
hívének gondol, ezért jó lenne, ha időben eljuttatnám az információkat, hogy
ők, ő úgy mondta mi, az országot vezetők, kezelni tudják a helyzetet. Arra
gondoltam, hogy elvtársad neked a radai rosseb és majdnem kibuggyant a számon,
hogy lófaszt a seggedbe, de türtőztettem magam. Inkább megkérdeztem, hogy miért
lenne jó az nekem, ha információkat szolgáltatnék. Az elvtárs erre kertelés
nélkül arról kezdett beszélni, hogy sajnos mostanában anyagiakkal már nem
tudják honorálni a szolgálatot. Majdnem szétrobbant az agyam. Mostanában. Eszébe
jutott néhány volt kolléga gyors előre menetele, lakása, stb. Anyátok picsája!
De nem volt időm ezen bosszankodni, mert a belügyes szenvtelen hangon
folytatta. Amit most nyújtani tudunk, az információ. Sok olyat megtudhat
viszonzásul, amit nélkülünk nem tudhatna. És most olyan idők jönnek, amikor az
információnak döntő jelentősége lesz. Meglepett a válasz. Rövid gondolkodás után
azt mondtam, hogy nem nagyon szorulok rá plusz információra, mert már az is sok
nekem, amit magamtól megtudok. Erre a válaszra beszélgetőpartnerem nem
számított. Pókerarca ellenére, látható meglepetéssel, valami olyasmit mondott,
hogy maga tudja. Nem érvelt tovább, elköszönt és távozott. Hívtam a pincérnőt, kifizettem
kávémat. Elváltak útjaik. Soha többé nem hallottam felőle.
Házasság (Keresés-10)
Azóta sem tudom végül is miért vettem el Őt feleségül. Semmilyen érv nem szólt sem mellette, sem a házasság mellett úgy általában. Mégsem tartom kísérletünket utólag sem lehetetlen vállalkozásnak. Fiatalabb és tapasztalatlanabb volt nálam. Családom nőtagjai idegenkedtek tőle. Nem tudatosan, inkább ösztönösen utasították el, mert más volt, mint ők. Az, hogy nem voltam szerelmes belé, nem játszik szerepet. Én csak egyszer voltam szerelmes életemben. Lehet, hogy akkor is csak azért, mert akkor még azt gondoltam létezik szerelem. Mikor érett felnőtt lettem, majd fél évszázadosan, a romantikus szerelem lehetőségével végleg leszámoltam. Őt megkedveltem, olyasféleképpen, mint valami csodabogarat, amilyen én magam is vagyok. Meg is szerettem, minden furcsaságával együtt, és jó is volt vele. Volt benne valami esendő. De együttélésünk kihívásnak bizonyult. Azt ma sem tudom, hogy első és egyetlen szerelmem valódi volt-e. Hogy mennyi volt a dolog ellehetetlenülésében az én részem nem világos ma sem. Ezért lett gyanús dolog számomra a szerelem. Úgy érzem, hogy csak ürügy a nagy érzelemhez való ragaszkodás. Védekezés a bizonytalanságtól, a váratlan és kiszolgáltató idegen viszonyoktól. Valahol legbelül mindig tudtam, hogy a szerelem, még ha valóban átélt is, kevés az együttéléshez. A házasság maga pedig egy keret csupán, amit a társadalmi konvenciók kínáltak. Azt hittem és hiszem, ettől még lehet jó. Ambivalenciám nem esküvőm után jelent meg bennem, megvan folyamatosan, mióta erről egyáltalán gondolkodom. Az, hogy ezt a véleményemet akkor még nem osztottam meg a hozzám közeli nőkkel, pragmatizmusomból fakadt. Abból, hogy nem láttam reményt hozzáállásom megértésére, elfogadására. Házasságomban sem emlékszem, hogy beszéltem volna erről. Feleségem kívül esett a bennem lévő nőképen. Különcségével a baszható barát kivételes pozíciójába került. Ezt korábban elképzelhetetlennek tartottam. Ha jobban belegondolok, pont annyi hiányzott az Ő, akkori elvárások szerinti, nőségéből, amennyi híja volt az én társadalmilag megkívánt férfiségemnek. Talán éppen ez hozott össze minket, mint szellemi, rokonság. A kívülállás a hétköznapi konvenciókon az, ami mindkettőnkben, másképpen ugyan, akkor erős volt. Engem éppen az ragadott meg benne, hogy más volt, mint a többi nő, akivel addig dolgom volt. Hiányzott belőle az a nőiesség, ami zsigereimet közvetlenül ingerelte. Éppen ezt a nemi kényszerhiányt értékeltem benne. Mert a zabolázatlanul feltörő szexualitásomtól tudatos énem mindig idegenkedett. Az, hogy nem voltam bele szerelmes, mellette szólt, nem ellene. Már nem gondoltam, hogy a szerelem segít az együttélésben. Azt, hogy mégis beszéltünk szerelemről, én a kötelező konvenciók részének gondoltam. De nem hazudtam neki szerelmet és őszintén hittem Ő ezt megérti. Úgy gondoltam tudunk egymás mellett élni. Egy furcsa nő, meg egy furcsa férfi. Egyenjogúan, barátságban, elvárás egyensúlyban. Akkor még úgy tűnt Ő is így gondolja. Elérhetőnek látszott, hogy helyünkön lehetünk közösen vállalt valóságunkban, mert azt akarjuk kapni, amit a másik adni akar. Azt gondoltam, nincsenek eltitkolt elvárásaink egymással szemben. Nem a másikkal akarjuk magunkat megvalósítani. Magunkat adva nyújtunk egymásnak lehetőségeket. Vele, az önmagában nem vágyott házasság intézménye, elképzelhető életkeretet ígért.
Apa (Keresés-08)
Mikor katona lettem, súlyos beteg apám öregotthonba került. Anyám különböző fizikai és lelki okokból egyedül nem volt képes ellátni. Házasságuk nem volt boldog. Nem éltek jól együtt. Amikor először el tudtam szabadulni a katonaságtól az első utam apámhoz vezetett. Nagyon rossz állapotban volt. Már jó ideje bénulva feküdt és nem tudott beszélni sem. Testileg még gyengébb lett, mióta utoljára láttam, de szeme olyan élénk volt, mintha értette volna, amit mondtam neki. Természetesen vigasztaltam, hogy majd csak jobb lesz, javulni fog az állapota és akkor haza jöhet. Akkoriban nem mondták meg, még a beszámítható betegeknek sem, mi a valódi bajuk. Az orvosok a hozzátartozókat tájékoztatták, olyan mértékben, ahogy akarták. Ottlétem alatt végig fogtam apám ernyedt kezét. Amikor a látogatás végén el akartam engedni, abban a pillanatban, mintha megszorította volna az ujjaimat és a szemével is mintha jelzett volna. Amikor kijöttem az épületből, úgy ahogy voltam katona ruhában sírva fakadtam. Előtte nem emlékszem mikor hullott könnyem utoljára, de az utcán rohanva, mert menekülni kezdtem, hangosan sírtam. A szembejövők furcsán néztek rám, nem gyakran láttak hangosan bömbölő katonát. Pontosan tudtam, hogy apámat nem látom többet élve. Mikor megszorította a kezemet, ha nem is akartam felfogni, meg kellett értenem, hogy búcsúzkodik. Legközelebb már csak az urnájával találkoztam a temetésén. Úgy hozta a sors, hogy bár, talán, igyekezett, nem lett belőle boldog ember. Mikor meghalt kerestem azt a múltbeli pillanatot mikor boldognak láttam. Nem találtam. Igaz olyanra sem emlékszem, amikor panaszkodott.
Dixieland (Keresés-06)
Addigra már megtanultam, hogy a nők mindenre képesek a férfiakért és fordítva. De azt még nem tudtam, milyenek az apahiányos lányok. Egy dixieland koncerten voltam. Éppen belső üresség töltött el, ami érdekes módon nem bezárkózóvá, hanem éppen ellenkezőleg nyitottá tett. Elragadott a zene, vagyis inkább az, ahogy a zenekar játszott. Megélték a zenét, nem csak előadták. Gyorsan múlt az idő, nagyon hamar szünet lett. Az előcsarnokban odajött hozzám egy lány, és azt mondta, hogy kiesett a szemüvegéből az üveg, segítsek neki visszatenni. Ahogy jobban megnéztem, láttam, Ő az, aki mellettem ült a nézőtéren. Azt mondta, biztos benne, hogy én rendbe tudom tenni a szemüvegét. Elvettem tőle a darabokat. Mindig hordtam magammal bicskát, svájcit, ami nem is bicska inkább egy kis szerszámkészlet. Egy mini csavarhúzó is volt benne. Bicskát akkoriban és az óta is, mindenhová, sokáig a repülőgépekre is magammal vittem, viszem. Hogy ezt Ő honnan tudta, fogalmam sincs. Természetes vörös hajú, fehérbőrű, szeplős és vékony tizenéves lány volt. Nyugodtan nézte, ahogy szereltem, mégis elsőre valahogy zaklatott és furcsa benyomást keltett bennem. Sikerült az operáció, visszaadtam neki rendbetett szemüvegét. Olyan természetességgel köszönte meg, mint egy normál, szokásos, mindennapi gyorsszervizt, ami csak rá várt a koncertszünetben. Közben jobban megnéztem. Hozzá hasonló lánnyal addig nem találkoztam. Szeme csillogott, arcán vibráltak a szeplők. Ha nem jön oda hozzám, valószínűleg nem figyeltem volna fel rá. Nem volt az esetem, és fiatalabb is volt, mint az akkoriban engem vonzó nők. De kapcsolatba kerülve vele, éreztem, hogy valami nyugtalanító, de egyúttal izgató bujkált a lényében. Beszélgetni kezdtünk, hamar kiderült, hogy nagyon közel lakik hozzánk. Mikor a szünet befejeződött, együtt mentük vissza a terembe. Az első részhez hasonló remek zenéléssel folytatódott az előadás. Sok visszatapsolt ismétlés után, együtt mentünk ki az épületből. Ha már úgyis egy irányba mentünk, hazakísértem, a sarkukon hosszan beszélgettünk. Nem nőiségével ragadott meg. Fel sem merült bennem nősége, mint jelenség kezdett érdekelni, szikrázott, és kiszámíthatatlan, reakciói voltak. Őszinteségében volt valami szokatlan, nem szabályos. Búcsúzáskor, csak úgy általánosságban beszéltünk egy újabb találkozás lehetőségéről. Mire hazaértem, bizonyossággá vált bennem, hogy találkozunk még. Nem sejtettem, hogy a feszültsége abból adódott, hogy nem volt elég neki az inger, amit nyújtott az élete. Nem a valóságban élt álombeli vágyait akarta beteljesíteni. Én akkor még nem értettem, hogy a másokra vonatkozó álmainkat, ugyanezen mások ránk vonatkozó álmai korlátozzák, nem tudtam, hogy nincs közös álom, csak közös élet lehetséges, de az jobb, ha nem az álmokra épül.
Katonaság (Keresés-03)
Mifelénk akkoriban másfél év katonai szolgálat várt minden fiatal férfire. Kötelező volt, engem két hónap munka után hívtak be. Csak egészségi okokból, és persze megfelelő kapcsolatokkal, amivel én nem rendelkeztem, lehetett elkerülni. Az egyetem befejezése után, bár éppen a szolgálat elkerülése volt külföldi tanulmányaimnak egyik oka, a közben megváltott törvény következtében, mégis sor került rám is. Apám ápolásának szükségessége nem volt elég ok a felmentésre. Amikor behívtak, végül beletörődtem a sorsomba. A néphadsereg az akkori világ minden sajátosságát felnagyítva mutatta. Különösen igaz volt ez a negatívumokra. Kiürült és tisztázatlan célok, értelmetlen és merev szabályok, egyszerre pazarló és sóher működés jellemezte és alkalmatlan és talajtalan emberek panoptikuma volt. Történelmen alapuló, akkor is általános vélekedés, különösen azok között, akiket nem érintett, hogy a katonaság igazi férfivá tesz. De ez a vélekedés csak akkor érvényes, ha a sunnyogás, a tett alóli kibújás, a más dolgával nem törődés, a gyengébb kihasználása és megalázása, a tartalom nélküli forma, az idő felesleges agyonütése tekinthető férfias dolognak. Mert nem valódi nehézségek leküzdésére, hanem ezekre tanított a néphadsereg. Ha mégis valami hasznot keresek a szolgálatban, az talán abban lehetett, hogy gyors és sűrített betekintést engedett az emberi természet legsötétebb bugyraiba, ami segített lebontani a társadalommal kapcsolatos felesleges illúzióimat, lerövidítve a rögvalóság megtapasztalás fájdalmas időszakát.
Állásban (Keresés-02)
A külföldi egyetem után hazaköltöztem. Az első munkahelyem egy lakóhelyemhez közeli egyetem volt. A véletlen, apámat mozgásképtelenné tevő betegség képében, fontossá tette, hogy közel maradjak a hozzá. Ahhoz képest, hogy amikor korábban arról gondolkodtam, hogy milyen lenne az ideális munkahely, a kényszer okozta választás nem bizonyult csalódásnak. Eléggé változatos tevékenységeket tett lehetővé, és agyon sem kellett dolgoznom magam. Néhány hónap munka után kötelező katonai szolgálat következett. A sors úgy hozta, hogy másfél évet kellett szolgálnom a seregben. Bár az egyik ok, ami miatt külföldre mentem egyetemre éppen az volt, hogy annak, aki külföldön tanult, nem kellett katonáskodni, az időközben megváltozott törvény miatt utána mégis behívtak szolgálatra. A katonaság okozta kényszerű kitérő után megtaláltam a helyem az egyetemi munkahelyen. Csak egyetlen dolgot nem nyújtott soha, amíg ott dolgoztam, biztos megélhetést. Ez akkoriban az értelmiségi munkák általános sajátossága volt, amit részben ellensúlyozott, hogy kevésből is meg lehetett élni. És az értelmiségi lét kellékei, könyv, színház, zene, ugyan némileg korlátozott választékban, de olcsón hozzáférhetők voltak, és akkor még elég időm is volt.
Ingyenmunka (Belátás-14)
Az, hogy társadalmi munkát kezdeményezzenek, többnyire nem a résztvevőknek jutott eszébe, hanem valamilyen szervezeti vezetőnek. Őket egyebek mellett azért fizették, hogy kitalálják mi az, ami hiányzik a köznek, mi az, amit mindenáron meg kell csinálni. Az egyetemi kollégiumba új szekrényeket hoztak a szobákban lévő régi roskatagok helyébe. A liftbe az új bútorok nem fértek be, arra pedig nem volt elég munkás, hogy felhordják az emeletekre a szobákba. Így a szekrények a földszinten lepték el a folyosókat. A hazatérő lakók egyenként hordták fel az új szerzeményt, attól félve, hogy ha várnak, nem jut nekik, mert mindenből mindig kevesebb volt. A régieket pedig kirakták az ajtójuk elé a folyosóra. Nem vállalták magukra lecipelés fáradtságát. A folyosók megteltek ósdi szekrényekkel. Már napok óta álltak ott, amikor élelmes barkácsolók elkezdték hasznosítani a faanyagukat. A szekrényekből csak a csontvázak maradtak, de így is alig lehetett járni a roncsoktól. A következő héten, észlelve a helyzetet, az egyetemi hivatalos diákszervezet vezetői társadalmi munkát hirdettek a romeltakarításra. Napokig agitálták a lakókat, hogy szombaton együtt tegyenek majd rendet. Végül is összejött egy kisebb csapat, amihez én is csatlakoztam. Mi önkéntesek alig voltunk többen, mint a szervező, minket lelkesítő, de nem dolgozó agitátor csapat. A roncsok sem fértek a liftbe, és a lépcsőn sem lehetett velük közlekedni. A vezetők megbeszélést tartottak és megszületett a nagy ötlet, dobáljuk ki az ablakon a maradványokat. Nagy elánnal láttunk hozzá. Sokan még élvezték is ezt a hivatalossá tett vandálságot. Repültek a maradványok és szilánkos deszka halommá gyűltek az ablak alatt az udvaron. Mikor a folyosókról már mindent kihajigáltunk, a rombolástól feltüzelt kis csapat levonult az udvarra a törmelékhez. Akkorra már esteledett, mindenki úgy gondolta, hogy mára elég volt a közmunkából. Elhangzott, hogy éjszakára nem hagyhatjuk felügyelet nélkül a még használható darabokat, mert valaki ellopja. Az őrzéshez pedig még a szervezőknek sem volt nagy kedve. Rövid tanácstalanság után, valaki kimondta a megoldást. Gyújtsuk meg a maradványokat és égessük el őket. A kézenfekvő ötletet vita nélkül követte tett. Egy darabig még mindenki a tüzet nézte. A jól égő száraz fa hamar elhamvadt. Mikor már csak pislákoló hamu marad, a szervezők megköszönték a társadalmi munkánkat. Azzal a tudattal mentünk a dolgunkra, hogy elvégeztük a munkát, megvédtük a köztulajdont a potenciális tolvajoktól.
Félelem (Belátás-10)
Az első nyugati utazáson, többnyire vonaton utaztuk be barátommal Európát. A pályaudvarokon gyakran találtuk zárva a csomagmegőrzőket. Az akkoriban gyakori robbantások miatt cipelhettük magunkkal mindenhová a hátizsákot. Robogott a vonat. Eltűnt mögöttünk a dél európai nagyváros. A tájba bekúszó lakótelepek egy ideig még elkísértek. Itt-ott bádogviskók látszottak, szeméthalmok között. A jelzők kizöldültek előttünk, szabad lett az út, fölgyorsultunk. A fülkébe egy szürke zakós férfi lépett be. A csomagtartóra, szakadt piros hátizsákom mellé feltette kopott barna bőröndjét. Elmélázott, majd cigarettát tolt a szájába és kilépett a folyosóra. Néztem az alkony fényeit. Csodálatos, ahogy a búcsúzó nap bekukkant az ablakon mielőtt alábukik az eltűnő város felett. Csak most néztem körül a fülkében. A szürkületben alig láttam utastársaim arcát. Éreztem, hogy fáradtak, és azért csendesek. Észrevették, hogy idegen vagyok. Visszamosolyogtak. Rövid szemlélődés után eszembe jutott a cigarettás férfi. Tekintetemmel öt kerestem a folyosón. Nem volt sehol. A szemben ülő középkorú úr újságot vett elő. A kinyitott újságlapon összeégett testű embereket láttam. Valamiért Pompei jutott eszembe, pedig akkor még nem jártam ott. Felrémlett bennem, hogy tegnap a srácok, akikkel a pályaudvaron találkoztunk, meséltek valami tűzről. Valahol égett a bozót. Több mint két tucat ember halt meg. Azt rebesgették, valami szeparatista terrorszervezet keze van a dologban. Voltak pályaudvari és strandrobbantások is. Rossz érzésem támadt. Megmagyarázhatatlan bizonytalanság vett erőt rajtam. Nyugtalanul kerestem a szürkeruhás férfit. Mintha valami ketyegést is hallottam volna. Bőröndje egyre gyanúsabb lett. Kiléptem a folyosóra. A férfi sehol. A helyemre visszaülve fészkelődtem. A lehetséges vészmegoldásokon gondolkodom. Ki kéne hajítani az ablakon a csomagot. Végül a nagy számok törvényével nyugtattam magam. Miért éppen velem, az én kupémban történne valami. Az idő csak mászott. Úgy tűnt, órák teltek el. Aztán egyszer csak megjelent a férfi néhány üveg sörrel a kezében. Leült mellém. Rám mosolyogott. Kinyitotta az egyik üveget és a kezembe adta. Csak annyit tudtam kinyögni, köszönöm. Most, hogy visszaidézem a történteket, már nem is tudom, zavaromban milyen nyelven mondtam. Az enyémen-e vagy az övén, vagy éppen egy közös másikon.
Nyelvtudás (Belátás-03)
A
nyelv sem adta könnyen magát. Nem ment a fejembe. De birkóztam vele. A nyelvtanárnőm
azt mondta, hogy egy újságcikket saját szavainkkal fogalmazzunk át. Gondoltam,
ezért nem veszek egy újságot, úgysem értem. Elvettem hát egyet a kollégiumi
portán, hol halomban állt a központi ifjúsági szervezet hivatalos napilapja. A
hallgatóktól elvárták, hogy megrendeljék. Meg is tették, de nem vitték el a
portáról. Az újság felvágatlan csomagokban állt. Portás nénink így könnyebben
vitte el egy papírhulladék gyűjtő helyre, ahol utalványt kapott érte. Az
utalványért olyan könyveket tudott venni, melyek hiánycikkek voltak. Ilyen volt
ott az élet. Nem volt kedvem kibontani egy komplett csomagot. Jól össze volt
kötve. Inkább egy magányosan heverő újságot vittem fel a szobába. Két helyi
szobatársam még nem ért vissza az egyetemről. Nekiálltam megfelelő cikket
keresni, egy jó rövidet. Az egyik, a negyedik oldalon, megfelelőnek látszott. Amennyire
értettem, valami gyárátadásról szólt. Ilyenek a hírek. A nyelvtudásom pocsék.
Az egyetemi előadásokból leginkább csak a számokat értem, azt is csak akkor, ha
az előadó felírja őket a táblára. Pedig a tanárok nekünk, külföldieknek
lassabban beszélnek. Próbálom szűkös szókincsemmel újrafogalmazni az
olvasottakat. Átadták a házgyárat. Több lesz a betonelem. Több családnak lesz
új lakása. Munkagyőzelem. Csapás az ellenfeleinkre. Valahogy furcsának találom
a szöveget. Már majdnem kész a kevésszavú verzióm, amikor megjönnek a
szobatársaim. Kérdezik, mit csinálok. Elmondom. Az egyik felkapja előlem az
újságot, és röhögéstől elcsukló hangon mondja a másiknak. Ez milyen elbaszott hülye!
Ezt a kifejezést már értem. Gyakran használják. Méltatlankodva kérdezem, min
röhögnek? Mi bajuk már megint velem? Az egyik, még mindig fuldokolva mondja, ez
nem itteni újság, hanem egy másik országé, amelyik hasonló betűket használ. Jellemző,
hogy engem ez nem zavart akkor. Végül a nyelv mégis megadta magát. Tanulmányaim
befejezéséig, rám ragadt. Meg is szerettem. És anyanyelvi szintű használói sem
teljesen idegenek már számomra.
Idegenben (Belátás-02.)
Évekig tartott, még megszoktam az egyedüllétet külföldön. Nem volt más választásom. A tanulmányaim elején csak félévente jártam haza. Az első évben olyan környezetbe kerültem, ahol senkit nem ismertem. A velem együtt tanuló honfitársaimmal is csak akkor találkoztam először. A kollégiumban együtt volt vagy harminc náció. Ez az új helyzet nagyobb sokkal járt, mint azt előzetesen gondolni mertem. Nem a körülményekkel volt bajom. Nem a nagyrészt rendezetlen és sokszor koszos környezet, az igénytelen kollégiumi berendezések, a szokatlan ételek, a nehezen megteremthető személyes higiénia okozták számomra a traumát. Még csak nem is az eltérő kultúrájú emberek, akik körülvettek, hanem a tapintható magány. Olyan magány, ami nem egyedüllét, mert szinte soha sem voltam egyedül, hanem inkább kívülállóság, annak a megtapasztalása, hogy lehet úgy létezni valahol, hogy nincs közünk hozzá. Ez még csak nem is idegenség, mert az idegent az otthonlévők határozzák meg és az már, ha megpróbáltatás is, de egyfajta viszony. Én úgy voltam magam, hogy a környezet nem bántott, nem volt erőszakos, csak egyszerűen nem vett tudomást rólam, még pontosabban nem érdekelte a létezésem. Hamar rájöttem, hogy ez a hozzáállás nem személyesen nekem szól, hanem ez itt a létmód. Az egyén, ami én voltam akkor, nem létezik. Egészen addig szenvedtem ettől, amíg meg nem értettem, hogy ahhoz hogy látsszam, nekem kell felmutatnom magam. Ez nem ment gyorsan ezért közben megtanultam az egyedüllétezés fortélyait is. Ma már tudom, hogy ez utóbbi olyan képesség, ami egyszerre átok és áldás, mint minden igazi tudás.
Külföld (Kibomlás-13)
Abban az időben nem volt könnyű elhagyni az országot. A környező baráti országokba lehetett utazni. Az, ha valaki nyugati, nem baráti országba szóló, útlevelet kapott egyfajta, nem lehetett tudni mivel kiérdemelt, jutalomnak számított. Az én, nem polgári, környezetemben a nyelvtanulás ugyanolyan iskolai feladatnak számított, mint a többi tantárgy. Én nem is kedveltem. A nyelvtudásnak gyakorlati szerepe a csak a középiskolás koromban lehetővé vált külföldi utazásokkal lett. Akkor vált világossá, mekkora is a világ és mi kell ahhoz, hogy tényleg megismerhessem. Az, hogy a mérnökség biztosabb kenyér, mint filoszság, továbbra is munkált bennem és a rám ható családi környezetemben. Az objektív természettudományt és a matematikát még mindig felsőbbrendűnek tartottam a szubjektivitást kizárni nem tudó humán tudományoktól. A művészetet pedig, ami egyre jobban megérintett, elérhetetlen, biztos megélhetést nem adó területnek kezeltem. Először az építészet vonzott. Ebben az apai örökség, és utólag belegondolva a humán jellege is szerepet játszott. Aztán a fizikus, mint az anyag alakítója felé fordultam, végül pedig a számítógépek akkor születő világának vonzásába kerültem. És ha már lúd, legyen kövér, legyen külföldi az egyetem. Reméltem ott majd rám ragad a nyelv is. Felvettek.
Szerelem (Kibomlás-09)
Középiskolás korom, és talán életem szerelme a külvárosban lakott. Családja hasonló helyzetű volt, mint az enyém. Megéltek, de ők sem voltak gondtalanok. A villamos sínek egyik oldalán aszfaltozott, másik oldalán poros földút volt. Mikor arra járok, mindig eszembe jut, hogy a több generációval ezelőtti városatyák fejében már megszületett széles körút terve, ami még ma sem megvalósult meg. Lenyűgöz, hogy még ma is érvényes lehetőség a már száz éves álom. Ilyesmire gondoltam akkor mikor gimnazistaként megbeszélt esti randevúra tartottam, tele bizakodással és várakozással, a közös esti sétával kapcsolatban. A kutyáját is magával hozta. Azt mondta, hogy csak kutyasétáltatás indokkal tudott eljönni hazulról. A környék közvilágítása hiányos volt. A szilárd útburkolat felett, az út melletti betonoszlopok és villamosvezetékét tartó vasoszlopok között ívlámpák függtek. De sok nem világított. A másik oldalon a földút felöli poros részen is csak itt-ott volt gyenge, izzós közvilágítás. Mindenfelé sok a gyom és szemét. Még ma is van arrafelé a beépítetlen foghíj. Hirtelen maradt abba a város terjeszkedése. A környéken akkoriban többnyire bérlők laktak, nem háztulajdonosok, hanem beköltöztetettek. Nem messze, a városközpont felé eső részen, polgári villák álltak. Egy osztálytársam ott lakott. Nekik nagy kertjük volt. Esetükben a társbérlők rokonok voltak. Még kijjebb haladva, gyárak sora keveredett a lakóházakkal. Többségük gépgyár volt. Még egy kopott mozi is akadt a közelben. A gyárak és a mozi is régen bezártak. A környék nem volt marasztaló, de nem is taszított. Sőt akkor kimondottan szépnek találtam. Nem volt könnyű az első szerelmem. Lassan érett, nem első látásra, de feltartóztathatatlanul nyomult belém. Őbenne olyan gátlásokkal szembesültem, amelyeket nem tudtam megfejteni. Éreztem a benne feszülő vágyat, de mindenféle megnevezhetetlen akadályok bozótja tenyészett benne. Jól éreztük magunkat együtt, mégis valami titkos felfedhetetlen dolog állt közöttünk. Én a kutyájára haragudtam. Legalább olyan viszonyra vágytam vele, mint amilyen ahhoz a németjuhászhoz kötötte. Nem találtam magyarázatát, miért irányult törődése olyan koncentráltan, egy állatra. Akkor este, és még sokszor, jót sétáltunk. Csókolództunk. Az eszünk is egyformán járt. Összebújásainkat rendre a kutya morgása kísérte. Mindenképpen vele akartam lenni, le akartam győzni tartózkodását. Nem volt más eszközöm, mint a feltétlen bizalom. Ha lassan is, de közelítettünk egymáshoz. Szeretem az állatokat, de nem vagyok állatbolond. Az ember az ember, a kutya meg állat. Mégis ez volt az a pillanat életemben, amikor én magam inkább állat szerettem volna lenni. Egészen konkrétan az Ő kutyája.
Középiskola (Kibomlás-02)
Választott gimnáziumom tanulmányaim ideje alatt ünnepelte fennállásának századik évfordulóját. Patinás szecessziós épülete mintaképe a békeidők középiskolájának. Ottani tanulmányaim alatt folyamatosan felújították, de nem lett kész egészen. A fizikaszertárt szerettem legjobban. Fizika-matematika tagozatos voltam, így a legtöbb időt ott töltöttem. Minden nap több óránk is volt ott, volt időm belakni. A fizika kabinet a szertárból és egy tanteremből állt. A magas termekben a lapos téglaboltíves plafont a felújításoknál mindig fogyatkozó, gipszstukkó díszítések borították. A szertárban a plafonig érő díszes szekrényekben és a polcokon békebeli kísérleti eszközök sorakoztak. Anyagukban a sárgaréz uralkodott. Jelentős részük már nem volt használható, mert egy-egy alkatrész eltűnt, hiányzott belőlük. Pótlásukra képes mesterembert pedig akkoriban nem lehetett találni. A műszerek még így romjaikban is nagyon szépek voltak. Egy, még nem tömegtermelő világ emlékei. Gyakran nézegettem, és ha senki nem látta, simogattam is őket. Mellettük helyet kaptak a modern eszközök is. Kinézetükben nem voltak a régiekhez hasonlíthatók. Néha még a célszerűség adta kecsességet is nélkülözték, de nagyrész azokat használtuk, mivel azok még működtek. A szertárból kilátás nyílt az utca túloldalán épülő modern ikertoronyra. Már elkezdték építeni, mikor a gimnáziumba kerültem és még nem volt átadva, mikor leérettségiztem. Gyakran bámultuk az ablakon, ahogyan nem történt semmi az építkezésén. Nemrégen jártam ismét a fizika teremben. Lényegében változatlan,de a gipszstukkók teljesen eltűntek és a régi műszerek nagy része is. Kinézve az ablakon az impex ikertorony új designnal nézett rám vissza. Teljes homlokzatát kicserélték. A gimnázium külső vakolata még a régi. Sajátos változás ment végbe a dolgok öregedésével kapcsolatban. Az olyan tárgyak, mint például a gimnázium épülete, vagy egy régi szekerce, például az apámé, öregszenek. Újabb tárgyak, mint a szemben lévő impex székház, vagy a mosógép elromlanak. Nem lesznek patinásak. Ki kell cserélni és el kell dobni őket. Az eldobható tárgyak kultusza azt sugallja, hogy minden eldobható, lecserélhető. Pedig, legalábbis ugyanabban a testben csak egyszer élünk Nem mindegy, milyen dolgok vesznek bennünket körül. Jól meg kell válogatni, mindennapi tárgyainkat.
Pályaválasztás (Kezdés-16)
Választásainkban
sokkal több a meghatározottság, mint gondoljuk. Gyerekkoromban az én
tehetségem is sokrétűen megmutatkoztak. Rajzoltam, faragtam fát és verseket is
de a matematikát és fizikát is legalább
olyan élvezettel faltam. Szülőhelyemen több középiskola volt, de mivel azok
humán irányultságúak voltak, reáltudásom pallérozására a közeli fővárosban
kerestünk megfelelő színvonalú iskolát. A főváros, mint inspiráló környezet,
persze önmagában is vonzott. A napi, oda-vissza háromórás utazás, sem
rettentett el. Hezitálás után nem az elérhető legjobb iskolát választottuk. Bár
oda is bejuthattam volna kitűnő tanulmányi eredményem és az akkori politika
által privilégiummá tett munkás származásom miatt. A kiválasztott iskola,
szemben a lehetséges elittel, simább befogadást ígért. A biztonságra törekvő, kockázatmentes
választás egyik első példája volt ez életemben. Beiratkoztam a patinás
gimnáziumba, fizika-matematika tagozatra.
Holdraszállás (Kezdés 13)
Általános iskolás koromból leghatározottabb emlékem a Holdra szállás napjáról van. Este volt. Már besötétedett. Hazafelé baktattam az atlétikaedzésről. Fel-felnéztem az égre. A tiszta égbolt alján feltűnt a Hold. Az ember a holdra érkezett, ismételgettem magamban a nap fő hírét. Arra gondoltam, hogy egyszer én is eljutok oda. Erős mályvaillat volt. Rengeteg mályva volt mifelénk, mára ez a virág szinte teljesen eltűnt. Enyhe szellő enyhítette a meleget, amit a bazalt utcakövek még erősen sugároztak. Kigyulladtak az lámpák. Csak minden második égett, mint rendesen. A mi utcánkban, házunktól a sarokig, három oszlop volt. Mind egyszerre, ahogyan emlékszem, soha nem égett. Anyám félt, amikor az esti műszakból jött haza. Néha elé kellett menni. Pedig hamar hazaért, a gyár, ahol dolgozott, nem volt messze tőlünk. Negyedóra volt az út gyalog Néhány nyitott ablakban a tévé kék fénye villódzott. Az egyik szomszédban a fény sárga volt. Ők celofán előtéttel színezték a látványt. Akkor éppen sárgával. Azt mondták, az nyugtatja a szemet. De olyan hely is van, ahol a zöld celofánra esküdtek. Attól zöld lett a fű a futballközvetítésnél. Hazaértem. Nekünk akkor még nem volt tévénk. A közvetítést a holdraszállásról csak évek múlva láttam. Amikor egy tanárom amerikai rokonától kapott egy nagy, széthajtható fotót, ismerte űrhajózás iránti rajongásomat, nekem adta. A képen az Ember van, a holdon, az űrsisakján tükröződő holdkomppal. Ez a poszter hosszú évekig maradt dísz szobám falán. Őrzöm ma is.
Veszteség (Kezdés-10)
Felső tagozatban az első igazi barátom egyik napról a másikra tűnt el. Egész családja elhagyta az országunkat. Akkor ezt disszidálásnak hívták. Ma emigrációnak mondanánk. Ez volt a pillanat, amikor először éreztem a hiányt, a maga valóságában. Azóta tudom, mit is jelent valakinek az elvesztése. Arcul csapott az érzés, hogy ami tegnap még volt, ma már nincs. Nagyszüleimet én nem ismertem. Mind az anyaiak, mind apaiak meghaltak, mielőtt megszülettem. Csak egy-egy kép maradt utánuk. Ők ezért nem tudtak konkrétan hiányozni. Csak legbelül. Életemnek egy szakaszában, bár ezt csak utólag fogtam fel, a hiány volt a legmeghatározóbb érzésem. De ez a hiány, bár semmiben sem dúskáltunk, nem volt valami megfogható dologhoz köthető. Barátomat több évtized után láttam viszont. Egészsége megrendült, mégis, minden emigrációban felszedett önigazoló modorossága ellenére éreztem benne a régi, elvesztett barátot. Megmaradt bennünk valami közös a múltból. De az elmulasztott közös éveket, mint tárgyiasult hiányt, nem lehet meg nem történtté tenni. Az első barát elvesztése meghatározó mozzanata életemnek.ű
Iskolák (Kezdés-07)
Azokban az években belátható volt a világ. Pont akkora, amekkorát elbírt a fantáziám. Kicsi volt az életterem. A családom és az iskola, és néha szüleim munkahelyei. Ebből állt az elérhető világ. Iskola mellett laktunk. Voltak olyan évek, amikor oda jártam. Nem is kellett utcára mennem, a kerítésen át, közvetlenül jutottam az iskolába, egy erre a célra készült kapun. Szerettem az iskolaépületeket. Ha visszagondolok, ott mindenhol volt vízöblítéses vécé, nem csak budi, mint otthon. A szomszédos iskola az ötödik-nyolcadik osztálynak adott helyet. Első-negyedik osztályba sok más helyre jártam. Kisiskolásként tágas kétszintes iskolát látogattam. Legszívesebben mégis az első földszintes, azóta elbontott fakerítéses, belső udvaros iskolámra emlékszem. Szép arányú kis templom volt mellette. Közel a nagy költő szobrához. A masszív és bevésésekkel borított padokra is szívesen emlékszem. Az olajos padló szaga ma is az orromban bujkál. Kisdiákként belakhattam településünk legrégebbi épületét is. Oda, a korosztályomat duzzasztó abortusz tilalom gyermeközöne nyomán, a szükség telepített osztálytermeket. A vastag falakból és még inkább az osztálytermünkkel szomszédos helyiségbe zsúfolt helytörténeti gyűjteményből áradó édeskés dohszag felidézése sem kellemetlen. Mégis egy másik, a kétszintes, világos iskola volt a legiskolább iskolám. Konszolidált idők terméke. Ridegsége ellenére az adott legélhetőbb keretet a tudás megszerzéséhez. A szomszédságában lévő egyszerű templom déli harangszója megnyugtató emlék. Itt történt a hittanról történő kiűzetésem. Pofátlannak ítélt kérdéseim miatt gyorsan kirúgtak. A korszellem és a vallással való ambivalenciája miatt családom gyorsan napirendre tért a dolgon. Azóta, bárhogy is változik a világ, a magam módján kezelem a hitet.
Balerin (Kezdés-06)
Környékünk amolyan kispolgári vidék volt. Már csak egy-két leválasztott társbérletben hiányzott a folyóvíz úgy, mint nálunk. A kertek szépek, az emberek dolgosak voltak. Az egyik, nagyon kifestett szomszéd néniről azt pletykálták az utcabeli asszonyok, hogy valamikor a testéből élt. Hogy ez mit is jelent, akkor én még nem nagyon értettem. Másik két együtt élő hölgyről pedig úgy szólt a fáma, hogy apácák voltak. Mindenfelé virág volt. Az ablakunk közvetlenül a keskeny utcára nézett. Az utca neve régi, csak a szentet törölte el névadója neve elől a változó idő. A valamikor világhírű balett táncos egy másik bácsival kézen fogva járt el a házunk előtt. Együtt mentek a kocsmába. A közeli vendéglőt jól ismertem. Az én apám is oda járt. Vasárnap délelőtt ott vette nekem a bambit, amíg ő a szokásos fröccsét itta. Onnan mentünk együtt a délelőtti mozi matiné előadásra. A volt táncos szomszéd, idős szüleivel, igazi kényelmes polgárházban lakott. Amikor náluk jártam, láttam egy fényképet, ami a holland királynővel ábrázolta. Kislányokat tanított balettre az erre kialakított nagyszobában. Mifelénk a kisfiúk nem baletteztek. Ő balerinnek hívta magát. Kertszomszédok voltunk. Azon a részen, ahol kertjeink találkoznak a léckerítés mindkét oldalán málnabokrok tenyésztek. Valójában egy nagy málnabozót volt az egész kertvég. Egyszer, amikor szedegetem a málnát, a balett táncos apja, aki majdnem kilencven éves volt, fakó hangján, mintegy köszönés helyett odarikkantotta nekem kedvenc mondását: "azt a tengeri herkentyűnek a billentyűjét". Majd odahívott magához. Adott nekem a kerítésen keresztül egy könyvet. Mondta, hogy tudja, hogy mostanában kezdtem igazán rákapni az olvasásra. A kertjükben matatva sokszor láthatta, amint a gesztenyefák alatt, a nyugágyban fekve, faltam a könyveket. A könyv, amit akkor kaptam, szépen illusztrált rókamese volt. Az első lapon egy beírást találtam. Abból kiderült, hogy a könyvet a kézenfogós bácsitól kapta a balerin. Úgy van írva, "Szerelemmel, születésnapodra".
Nyomóskút (Kezdés-05)
Egyik határozott gyerekkori élményem a vízhordás. A háznak abban az albérleti részében, ahol laktunk csak nyáron volt csapvíz. Akkor is az udvarról kellett behozni a vizet. A kinti csapot, a fagy miatt, télire lezárták. A mínuszos időkben gyakran engem szalajtottak el vízért a sarokra. A kék nyomós közkútra. Nemszeretem megbízás volt. De teljesítettem. Apám távoli helyeken dolgozott. Ott, ahol épült az ország. Csak hétvégén járt haza. Hét közben anyám azt mondogatta: most te vagy a férfi a háznál. Így, kezemben két vödörrel, én jártam a sarki kútra. Odafelé üresen, az egyik kezemben vittem mindkettőt. Lóbálva. Zománcos vasvödrök. Néha összekoppannak. Nem nagyon dicsérnek meg a levert zománcért. Pedig én szerettem nézni a levert zománc foltokat, mialatt a vödörbe folyt a víz. Érdekesek, hasonlóak mégis különbözőek voltak. A nagykapu kulcsomat dugtam a kút nyomókarba. Így nem kellett folyamatosan nyomni. Hazafelé azon versenyeztem magammal, hogy minél kevesebbszer kelljen megállnom. Hányszor kell letennem a vödröket az úton a kapunkig. Minden nap kevesebbszer kellett, mint a tegnap. Örömmel nyugtáztam magamban, hogy erősödtem. Azért megállás nélkül, végig nem bírtam a több száz métert. Megtanultam azt is, meddig kell töltenem a vizet, hogy kilötyögtetés nélkül jussak el vele hazáig. Otthon a vödrök egymás mellett, egy padon álltak, fedővel letakarva. A pad alatt szennyes-vizes vödör volt, az elhasznált víznek. Néha abba pisiltem éjszaka, ha féltem kimenni az udvari vécére. A szennyvizet az udvar végén, a budi mellett lévő szemétdombra kellett kiönteni. Gyakran, nem megvárva, hogy megteljen. Hogy ne büdösödjön, mondogatta anyám. Büdösödött. Sokáig szagoltam, a szagát ma is fel tudom idézni. Középiskolás koromban lett csak fürdőszobánk.
Cseperedés (Kezdés-04)
Akkori szokás szerint az óvoda, , anyám munkahelyének tulajdona volt. Azt mondták neki, hogy övé a gyár. Ezt anyám nem érezte, de maga is dolgozott az óvoda építkezésén. Tolta a talicskát annak az épületnek az alapozásánál, ahová azután én is jártam. Betanított munkás volt. Egyszerű, tanulatlan asszony. A gyár felemelkedés volt számára a korábbi cselédsorshoz képest. Három műszakban dolgozott marósként. Rézcsigákat mart. Több évtizedig ugyanazon a gépen. Beletörődött a munkába. Munkatársait szerette. Ők voltak a családon kívüli, egyetlen kapcsolata a világgal. Gyakran jártunk egyik kolléganője földjére segíteni. Sok volt az ilyen egyszerre munkás és paraszt egzisztencia akkoriban. Megdolgoztunk a friss zöldségért, gyümölcsért, amit kaptunk. Nekünk csak nagyon kicsi kert jutott. Sárgarépa, fehérrépa és uborka termett benne. Évekig voltak nyulaink. Én gondoztam őket. A fűszedés gyermeki kötelesség volt akkoriban a környezetemben. A nyúlpaprikás pedig igazi ínyencfalatnak számított a hússzegény világban.
Világrajövetel (Kezdés-03)
Születésemkor a családi szájhagyomány szerint, ribillió volt. De szüleim nem az eseményekkel, hanem velem voltak elfoglalva. Ez nem vált később hátrányukra. Aki azt gondolja e mondat alapján, hogy cinikus vagyok, az téved. Az igaz, hogy ez az időszak, amit ma már forradalomnak neveznek, számomra, verbálisan ellenforradalomként volt mindennapi valóság, függetlenül az én személyes értékelésemtől. A férfi halandósági statisztikák szerint, nagy az esélyem megélni a kort, amikor már elmondhatom, életem nagyobbik felében a forradalom gyermeke voltam. Időközben, gondolkodván a világról, már nem gondolom, hogy bármilyen forradalom is megoldás lehet. Az inkább csak tünet, olyan, mint a láz, de hasonlóan elkerülhetetlen is, a társadalmi betegségek elleni védekezésben.
Indítás (Belefogás-02)
Létezésemben ártatlan vagyok. Mások döntése, vagy talán tévedése nyomán jöttem a világra. Nem magam választhattam meg sem időm, sem helyem. Vagyok, aki vagyok. Létezem, ahol létezem. De ha már így lett, igyekszem kezdeni magammal valamit. Mióta létezem, folyamatosan próbálkozok. Úgy döntöttem megosztom, amire jutottam.